Májusünnep / Rigoletto

Stefano Secco személyében a mantuai herceg muzikális, jól éneklő alakítóját ismerhettük meg, de igazából ebben az előadásban Miklósa Erika és Alexandru Agache volt az, aki leginkább hozta azt a színvonalat és hangvételt, amit egy, az átlag fölé emelkedni kívánó eseménytől várhatunk. A zenekar viszont semmi módon nem illett ehhez, végig kissé hamisan, színtelenül szólt.

Májusünnep II. – Hétköznapi Tosca

A címszerepet éneklő amerikai szoprán, Michele Crider volt az egyetlen az este közreműködői közül, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a szerepéről, mi több, azokat képes volt közvetíteni is a színpadon. Carlos Almaguer – bár alakítása kissé egysíkú volt – mindent egybevetve nívósan helytállt Scarpia hálás szerepében, az argentin tenorista, Gustavo Porta meghívása viszont nem tartozik az Operaház legjobb döntései közé.

Óriási kíváncsisággal ültem be Cecilia Bartoli utolsó budapesti koncertjére. Az olasz énekesnő felvételei alapján sejthető, hogy Maria Malibran, de még a nála nevesebb zeneszerzők is csak ürügyként szolgálnak majd a művésznő kiteljesedéséhez.

Májusünnep I.: Elena, a királynő (Traviata / Mosuc, Castronovo, Bruson)

Hogy az Operaház új vezetői sikeresen ismerték fel a nemzetközi sztárgárda meghívásának művészi és (ne titkoljuk:) anyagi előnyeit, annak ékes bizonyítéka a Májusünnep. Változást jelent viszont, hogy míg a korábbi meghívások az egész évadra elszórtan jelentkeztek, a Májusünnep egy tíznapos fesztivált jelent csak, s a sztárok így nem egyedül, hanem kettesével-hármasával jelennek meg egy-egy produkcióban. Esténken a három főszerep mindegyikét egy-egy valódi, bár a pálya eltérő szakaszában lévő sztár alakította.

Rengeteg külföldi, sok deres halánték, őszes hajkorona. És hatalmas lelkesedés mindenünnen. „Magnifique!” – sikkant fel a mögöttem ülő francia hölgy Lendvai József második ráadása után, és valóban jellemezhető a fenti kifejezéssel, ahogy egyszerre vonózik és penget több szólamban, akár egy zenei zsonglőr.

Masszív este volt. Sok élmény, talán kicsit túl sok is egyetlen koncertre, ami azt jelenti, hogy a Pekingi Szimfonikus Zenekar bőségesen megajándékozta a hálás hallgatóságot. Be kell vallanom, a negyedik ráadásnál (Farandole az Arles-i lányból) úgy éreztem, hogy Tan Lihua és zenekara már-már túl bőkezűen osztogatja tudásának gyümölcseit.

Az orosz zongoraművész gyakorlatilag az egyetlen biztos pontja az évadról évadra jelentkező A zongora című hangversenyciklusnak – járt itt az elmúlt tavaszokon is, s a tervek szerint eljön jövőre megint. S mivel nem mindennap hallani ilyen kaliberű zongoraművészt mifelénk, ezt a tényt mindinkább megbecsüléssel volna illő emlegetni.

Április 19-én este az ember csak ült ott a MűPa nagytermében, és kapaszkodott a székébe. A cirka 200 tagú kórus, és a 12 üstdobbal és négy rézszekcióval kiegészített teljes MR Zenekar megfellebbezhetetlenül hirdette: aki megszületik, az bizony meg is hal egyszer.

A zeneszerző Mustonen tudja, épp úgy, ahogy a zeneszerző Kocsis, melyik hang honnan, hová és miért megy. A karmester Mustonen pontosan tudja, épp úgy, ahogy a karmester Kocsis, a zenekar–zongora viszonyban melyik hangnak hol a helye. A zongorista Mustonen pedig épp úgy le tudja játszani a virtuóz szólamot, ahogy Kocsis tudná.

A szólamarányok lehetnének kidolgozottabbak? Persze. A transzparencián vagy a dinamikai árnyalatokon is volna mit csiszolni? Meglehet. De mindezen apróbb hiányosságok ellenére olyan tartásról, összeszedettségről, gondos begyakoroltságról meséltek a sorjázó tételek, amilyen bármely jó nevű európai zenekar becsületére válna.