Francia mákony (Philippe Jaroussky dalestje)

Olasz barokk operaáriák virtuóz interpretálójaként vált ismertté Philippe Jaroussky, akinek orosz dédszülei a Nagy Októberi elől menekültek Párizsig. Ő már abszolút franciának érzi magát, annyira, hogy olasz áriák helyett ma már szívesebben énekel francia dalokat.

Gottlieb Wallisch játékát ugyan néhány éve már hallhattuk a Zeneakadémia nagytermében, de kamarapartnerei egyelőre nem túl ismertek Magyarországon. Pedig e koncert alapján elmondható, érdemes megjegyezni a nevüket.

Születésnapi ajándékhoz méltó módon és a Tavaszi Fesztivál zenei eseményeinek élvonalába tartozó esttel ünnepelte Bartókot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar.

Hovatovább lendület (Kékszakállú és Mandarin a MűPában)

Úgy vélem, a kétségtelenül tehetséges, kreatív alkotógenerációra ráférne egy leheletnyi önmérséklet és tudatos lassítás, nehogy – miközben frissességet és új szeleket hoznak a színházkultúra ezen igen érzékeny, és alapjaiban még mindig konzervatív szegletébe – észrevétlenül saját lendületük játékszerévé váljanak.

A Gidon Kremer alapította Kremerata Baltica több szempontból is különleges helyet foglal el a világ legjobb kamarazenekarainak sorában. Ami színpadra lépésükkor azonnal szembetűnő: az együttes fiatalsága – a zenészek átlagéletkora ma is mindössze 27 év! A másik különlegesség az együttes zenei korszakokon és földrajzi távolságokon átívelő, változatos repertoárja, mindig igényes műsor-összeállítása.

Akárhogyan is lesz, a legszélesebb nagyközönség számára Purcell igenis egyetlen mű, a Dido és Aeneas komponistája marad. Ha rövid is, de valódi opera ez, olyan szituációkkal, amelyeket megzenésíteni igazi feladat egy zeneszerzőnek.

Fergeteges nyitás (Joshua Bell a Tavaszi Fesztiválon)

Joshua Bell és a Camerata Salzburg hangversenye pontosan olyan volt, amilyennek 2009-ben, egy európai fővárosban megrendezett fesztivál nyitóhangversenyének lennie illik. Vagány virtuozitás, szellemes, ám érzékien bemutatott zenei megoldások, és felszabadult játékmód jellemezték az estét.

A meghirdetett Fauré–Ginastera–Debussy szerzőhármas egyike sem sorolható a jól bevált, közönségcsalogató mulattatók közé. Ez a hangverseny bizony nem okvetlenül a műsorával szólította meg a tömegeket, inkább egy fejlődőképes és rendre jól felkészült, fiatal zenekar újabb nagy ugrását ígérte.

Jó kis dialektika! Az est a romantika lezárásának jegyében indult, s a legmodernebb szellemiséggel folytatódott. Másik oldalról: az első félidőben konzis vizsgakoncert, a másodikban viszont vérprofi muzsikálás zajlott, részint egyező közreműködőkkel.

A stilárisan perfekt, technikailag tökéletes, minden ízében átgondolt, érzékeny előadáson felül igaz, mondanivalóját hitelesen megfogalmazó produkciót hallhattunk Ránki Dezsőtől. Igaz, mert a kendőzetlen valóságot mutatta meg. Hiteles, mert befogadhatóvá tette azt.