Tavaszi fáradtság (A Prágai Rádiózenekar hangversenye)

2009. március 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Prágai Rádiózenekar
Dmitri Berlinsky – hegedű
Vez: Vladimír Válek

SMETANA: Moldva
DVOŘÁK: a-moll hegedűverseny, Op.53
MARTINŮ: I. szimfónia, H289

Igazi csemegének ígérkezett a Prágai Rádiózenekar vasárnapi koncertje. Műsorukban a cseh zenetörténet legszebb pillanatait vonultatták fel.
De sajnos már az első hangok keserű mellékízt csempésztek az ínyencségnek ígérkező Moldva előadásába. A csehek zenei névjegykártyája meglehetősen szögletesre, a fergeteges tempó ellenére darabosra sikeredett.

A problémák már a két fuvolista között tátongó szakadékkal elkezdődtek, hogy aztán az egyre bővülő fúvós részleg, majd a belépő vonósok még messzebbre helyezzék egymástól a kavargó folyót megtestesítő hangokat. A kötelező érvényű segítség pedig egyáltalán nem akart megérkezni a pulpitus felől. Vladimir Válek konokul ütötte a taktust, kemény, száraz mozdulatai még tovább tördelték a már amúgy is darabjaira esett folyamatokat. Mint egy rossz hajcsár – igykezett kihajtani rosszul instruált, rosszul irányított zenészeiből a maximumot.

A helyzet később is csak néhány taktus erejéig javult.
Szép, igazi meleg tónusú megfogalmazásban szólalt meg a középső, táncos szakasz, de aztán ismét visszatértünk a zihálóan gyors, mégis akadozó jellegű „folyó” részhez.
Semmi kétség: az elszomorító hangzás nem a felpörgött pulzusszám melléktermékeként, hanem egy határozott koncepció alapján jött létre.

Dvořák hegedűversenye nem tartozik a zseniális, nagy horderejű művek közé, inkább csak egy kis ékszernek tekinthető a korszak jelentős kelléktárában. Talán nem is annyira ismert, pedig fülbemászó dallamaival, könnyed táncos részleteivel hamar a közönség kedvencévé válhat.

Mindebből a szelíd, barátságos arculatból semmit sem lehetett érzékelni Dmitri Berlinsky játéka nyomán. A számos versenyhelyezést magáénak tudó szólista könyörtelen hóhérként fosztotta meg Dvořák hegedűversenyét annak minden értékétől.
Zsíros, mégis kicsi hang, állandó lábközeli vonóvezetés és őrült, mindenen átgázoló tempó jellemezte a fiatal művész játékát. Ez az erőszakos hangvétel fényévekre van attól, amit Dvořák darabja magában hordoz. Sajnos azt sem írhatjuk, hogy Berlinsky legalább hangszertechnikailag állta a sarat. Hamis volt, rengeteget kamuzott, s ráadásul tette mindezt nagyképűen, egyedül lehetséges megoldásként tálalva fals hangjait.
Ebben az esetben nem csodáltam Válek rángatózó mozdulatait és a zenekar kapkodását sem. Berlinsky öncélú csapkodását lehetetlenség lett volna szebben követni.

Bohuslav Martinů művei nem tartoznak az agyonjátszott darabok közé. Őszintén szólva a Bartókkal egy időben USA-ba emigrált zeneszerző sokkal inkább rátermettségének, mintsem fergeteges tehetségének köszönhette érvényesülését az újvilágban.
Az I. szimfónia szép, de meglehetősen egysíkú zenéje mégis pozitív fordulatot hozott az est folyamán.
Tételenként általában egy zenei ötlet kifejtésének lehetünk fültanúi, kevés a melodikus rész, a homofón részek harmóniavezetése is csak néhány új, ám eléggé esetleges ötlettől válik némileg izgalmassá.

Ám ez a kevés izgalom is elég volt ahhoz a színpadon lévőknek, hogy levetkőzzék az évtizedek alatt unalmassá vált konvenciók rögzült slamposságait, s némi életet, lelkesedést leheljnek Martinů semleges zenei anyagába.
Itt is sok volt a hamis hang (különösen a kürtöknél), ám a homofón zenei anyag sokkal jobban tűrte a zenekar hiányosságait, mint a romantika zenéje.
Könnyebb volt a széteséseket orvosolni, s az est első feléből teljesen hiányzó folyamatosság is beköszönt végre a Nemzeti Hangversenyterembe.
A közönség persze tombolva ünnepelt, mert az emberek legalább a koncertteremben szeretnék nemes, ünnepi pillanatokhoz juttatni magukat.

Így eshet meg, hogy Berlinsky csaknem akkora ováció birtokában dícsérte a március 29-i budapesti napnyugtát, mint Joshua Bell egy bő héttel ezelőtt.
Pedig a különbség óriási volt!