Fergeteges nyitás (Joshua Bell a Tavaszi Fesztiválon)

2009. március 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Camerata Salzburg
Joshua Bell – hegedű
Vez. Louis Langrée

CSAJKOVSZKIJ: D-dúr hegedűverseny, Op.35
BEETHOVEN: VII. (A-dúr) szimfónia, Op.92

Eléggé meg van lőve a zenekritikus, amikor élőben szembetalálkozik a lelke mélyén dédelgetett előadói habitussal. Azokat a koncerteket, ahol az ember sok mindennel nem érez együtt, de ennek ellenére észlel egy koncepciót, amely mentén értelmezni tudja az elhangzottakat, sokkal könnyebb szavakba önteni, mint amikor minden hang egy az egyben megtalálja az utat hozzánk. Ilyenkor csak ülünk ott a székben, mosolygunk, bólogatunk, és élvezzük, hogy ilyen könnyen befogadjuk ezt a töménytelen mennyiségű zenei információt.

A színpadi belépő még inkább csak humorosra sikeredett, mert valljuk be őszintén, amikor Joshua Bell fura, visszaszorított mosollyal a szájszegletében, fekete selyemszerelésében kaptatott a színpad közepe felé... hát, nem egy világhírű művész érzetét keltette a nézőben.
Talán még a cipője is ebből az érzéki fénytöréseket produkáló csábos alapanyagból volt megkreálva, hogy a ruházat megfelelően követhesse a hegedűs tornamutatványait.
Az amerikai hegedűművész ugyanis látványnak sem kutya.
De amit hallunk, az leírhatatlan.

A hangszín hamvas, mégis kontúros; mentes minden erőszakosságtól, mégis erőteljes; a játékmód nem szélsőséges, mégis meglepetésekkel teli. A hangszer hangszínlehetőségei ugyan jóval szélesebbek, mint amit a művész alkalmaz, azonban az a kis tartomány, amit használ, új lehetőségeket tár fel a hallgatóság számára. Ez utóbbi egyébként a kulcsa is annak, hogy a szerkezeti felépítettség hiányosságai ellenére a mű végére egy egységes produkció bontakozik ki Bell kezei közül.

Egy tőről fakad minden egyes hang, amely a szólista és a zenekar hangszerét elhagyja. Egy elképzelés, egyetlen matéria az, amelyből táplálkozik az előadók hangképzése, és ez mindennél erősebb kötelékként tartja össze a zenekart a hegedűssel, és egyúttal magát az elhangzó művet is.

Van egy gyönyörű sajátos mozdulata Joshua Bellnek, ami jól jellemzi ezt az előadásmódot. Nagyon sokszor alkalmaz teljesen súlytalan mozdulatokat. Nem nyomja a jobb kezet, csak vízszintesen mozgatja a vonót (és fura mód mégis hallani a terem valamennyi pontján a hangjait). E hangképzésnek egy sarkított verziója, amikor egyúttal a hegedűt is elengedi, ilyenkor a bal váll hirtelen leengedésével gyakorlatilag nincs biztos pontja tartásának.

Ennek eredményeként létrejön egy folytonos lebegés, ez teszi igazán egyénivé Joshua Bell játékát. Ég és Föld között lavíroz ez a gyerekarcú középkorú ember. Játéka még érthető, de már erőteljesen kivezet a valóság nehéz kötelékeiből.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a produkció képes volt néma csöndre késztetni a közönséget. Csak néhány hallhatóan elfojtott köhögés, egy-egy meglepett sóhaj mutatta, hogy egy tűt sem lehetne leejteni a Nemzeti Hangversenyteremben.

A szünet után pedig megbizonyosodhattunk róla, hogy a salzburgi kisegyüttes nemcsak kísérni tud, de „szólistaként” is lebilincselőt alkot, ha arról van szó.

Beethoven utókort is elkápráztató hangszerelése páratlan testet öltött a javarészt fiatalokból álló zenekar kezei között. Plasztikusan, izgalmasan, tisztán, merészen játszottak. Nem fogtak ki rajtuk az első tétel skálamenetei sem, megtalálták azt a megfelelő hullámzást, ami megtartja az egységet, de elveszi a monotonitás unalmát. Sikeresen lebirkózták a második tétel hagyományát is. A zene tragikumát visszafogva inkább a vonulás, a menetelés lépéseinek ruganyos energikussága hatotta át a produkciót. És fantasztikusan bírták Louis Langrée fergeteges tempóit is, melyeket az ötvenes éveiben járó francia karmester diktált a szimfónia utolsó két tételéhez.

A dirigens egyébként telitalálat volt az estéhez. Langrée – hála Istennek – nem tartozik a humortalan, rigorózus vezénylők közé. Sokat mozog, de mozdulatai célirányosak, hasznosak az együttes számára. És éppen úgy örömből, élvezetből vesz részt az előadásban, ahogy a vele szemben ülők is.

A mámoros ünneplés ezúttal teljes joggal járt a művészeknek.
A kezdet tehát fergeteges volt az idei Tavaszi Fesztiválon, jöhet a rendkívül ígéretes folytatás!