Húsvéti orgonakoncert a MűPában

Kecskés Mónika nagyon jó képességekkel rendelkezik, ráadásul felkészült, ám pontosan ugyanazzal a „spéttel” játszik. Mintha ő is velünk együtt hallgatná a hangversenyt, de nem irányít, nem vezet. Ami hiányzik, azon sem tanár, sem további sok gyakorlás nem segít. Esetleg érdemes lenne egy sportpszichológust kipróbálnia, aki fellépés előtt el tudja vele hitetni: „You can do it!”

Üdítő kivétel volt az utóbbi évek húsvéti János- és Máté-passió dömpingje után, hogy egy Händel-darab is megjelent a koncertműsorban. Mivel a műből készült lemezfelvétel a Hungarotonnál a nyolcvanas évek közepe táján, jó ismerősként üdvözölhettük. De nem biztos, hogy az új találkozás volt a szerencsésebb.

Nem volt ugyan minden szempontból tökéletes az interpretáció, de igen sok szépséget, megható pillanatokat, fiatalos lelkesedést és igyekezetet fedezhetett fel a közönség a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak előadásán.

Mise és opera hangzott el a Magyar Szimfonikus Körkép sorozatában, de ez az egészen egyedi (és hosszú) műsor, valamint a kiváló énekes szólisták mégsem hozták be közönséget a Művészetek Palotájába. Pedig a két darab párosítása nagyon is jó ötletnek bizonyult.

Van világsztár karmester, akit pontosan azért szeretünk, mert a legapróbb ritmusokban is pontos, egyfajta tűhegyes tollal rajzol, Andrew Davist pedig azért, mert korongecsetet használ, széles mozdulatokkal fest, és nagy tömbökből építkezik. Bavouzet pedig elemében van, és elképesztő dolgokat művel.

Pár apróbb pontatlanság és egy komolyabb fúvósgikszer miatt kár lenne időt vesztegetni az együttes technikai hiányosságainak tüzetesebb ecsetelésére, hiszen megszólalásuk összességében markáns és egységes, ritmikailag megfelelő, összhangzásban többnyire illően homogén.

Különös gesztusok, ideges ide-oda hajlongás, furcsa mozdulatok egész sora ingerli mosolyra a gyanútlan nézőt. Enfant terrible. Ha csak szemmel követem Say tevékenységét, pusztán egy magamutogató különcnek gondolnám, ám ha behunyom a szemem, s csak a játékát hallom, egy különös ívvel és könnyedséggel, de remekül, nem mindennapi érzékenységgel zongorázó fiatalembert hallok.

A Tavaszi Fesztivál egyik mélypontjaként könyvelhetjük el a Prágai Rádiózenekar előadását. A teltházas koncerten egy nagy létszámú, ám meglehetősen fáradt, kiégett tagokból álló együttes benyomását keltette Vladimir Válek zenekara. Pedig a három szerző valószínűleg éppolyan elemi módon kötődik hozzájuk, mint egy magyar muzsikushoz Bartók, vagy Kodály zenéje.

A Skótok bebizonyították, hogy egy kamaraegyüttes karmester nélkül is játszhat pontosan, Anderszewski pedig képes volt ötvözni a hibátlan billentést és pergő virtuozitást egyfajta lezserséggel. Sokszínű és „érdekes”, derűs zongorázást hallottunk tőle.

Francia mákony (Philippe Jaroussky dalestje)

Olasz barokk operaáriák virtuóz interpretálójaként vált ismertté Philippe Jaroussky, akinek orosz dédszülei a Nagy Októberi elől menekültek Párizsig. Ő már abszolút franciának érzi magát, annyira, hogy olasz áriák helyett ma már szívesebben énekel francia dalokat.