Nem volt ugyan semmiféle nagyobb baki, vagy feltűnő szétesés, de a klasszikus darabok előadásából mégis hiányzott valami – Webber Requiemjében viszont csak az előadók teljesítménye kárpótolt a mű sekélyességéért.

Míg Kovács László a kortárs darabban a biztonsági vezénylésre törekedett, és a Bruch-versenymű is inkább csak a kíséretre szorítkozott, ötletek nélkül, addig Rahmanyinov Szimfonikus táncaiban igazán szép megoldásokat hallhattunk.

Annyira könnyű lenne azt mondani, hogy a közönség megint összetévesztett egy gyengébb koncertet egy jó produkcióval. És annyira igazságtalan. Ha valaki a szépet veszi észre, az mindig helyén való...

Újdonságok Óbudán (A VI. Ifjúsági Kortárs Zenei Estek harmadik hangversenye)

Csak köszönetet tudok mondani a szervezőknek és az előadóknak, akik szemmel láthatóan (és füllel hallhatóan) nagyon komolyan vették megtisztelő feladatukat, sikerrel követtek el mindent a szent célért, hogy az új alkotások méltó módon kerüljenek közönség elé.

A hallgatóság soraiban szép számmal akadnak olyanok, akik jobban szeretik, ha csak az érzékeiket birizgálják a hallottak, ha szabadon, az intellektus nélkül nevethetnek, sírhatnak, félhetnek, vagy éppen bosszankodhatnak a zeneszerző hangjaival együtt, s nem kell közben át meg áttévedniük az aktív hallgató konstruktív szerepkörébe. Gyenisz Macujev abszolút az ő emberük.

A Fesztiválzenekar ugyanazon műsorral, ugyanazon közreműködőkkel három egymást követő napon adott koncertet Budapesten. Nem tudom, hogy az első két estén hányan látogatták a hangversenyeket – az utolsón telt ház volt. Aki nem jutott be, bánhatja.

Holliger 70 (A Camerata Bern és Heinz Holliger hangversenye)

A fúvósok bizony hamarabb „kopnak”, dőlnek ki a sorból, mint mondjuk egy csellista, ezért is voltam kíváncsi, vajon Holliger (néhány hónap híján 70 évesen!) bírja-e még azt a rokokósan finom(kodó) játékmódot, amit régi lemezeken hallani tőle.

Nem tenném ezt a produkciót az „emlékezetes előadások” féltve őrzött memória-fachjába; közepesen csordogálónak, sokszor pontatlannak és felületesnek hallottam, helyenként túl zsírosnak és széttartónak éreztem.

Másfél órás késés, defektes hegedű, és mégis a tökéleteshez közelítő este. Vastag és tömör, „amerikai” sound, de élénk és friss tempók, jó ritmusok. Egy jó zenekar, jól választott műsorral, minden gondon, és tűzön-vízen keresztül.

Soron kívül (Meláth Andrea a Márványteremben)

Meláth Andreára nem először csodálkozom rá. A volumen és a hang szépsége Mahler- és Wagner-szerepekben tűnt fel nekem, de most a bensőséges, intim hangja is meggyőzött. Virág Emese pedig nem kísérőként, hanem igazi partnerként zongorázott.