Nem tenném ezt a produkciót az „emlékezetes előadások” féltve őrzött memória-fachjába; közepesen csordogálónak, sokszor pontatlannak és felületesnek hallottam, helyenként túl zsírosnak és széttartónak éreztem.

Másfél órás késés, defektes hegedű, és mégis a tökéleteshez közelítő este. Vastag és tömör, „amerikai” sound, de élénk és friss tempók, jó ritmusok. Egy jó zenekar, jól választott műsorral, minden gondon, és tűzön-vízen keresztül.

Soron kívül (Meláth Andrea a Márványteremben)

Meláth Andreára nem először csodálkozom rá. A volumen és a hang szépsége Mahler- és Wagner-szerepekben tűnt fel nekem, de most a bensőséges, intim hangja is meggyőzött. Virág Emese pedig nem kísérőként, hanem igazi partnerként zongorázott.

Várjuk a folytatást, kíváncsian, hiszen az ország egyik vezető zenekarának irányítása jóval összetettebb feladat, mint egy, alapjában azért kellemes emlékeket maga után hagyó koncert levezénylése.

Barátságos ajánlat (A Pannon Filharmonikusok és Sharon Kam a MűPában)

Nem tudom, hogy a pécsiek csapatában ki felel leginkább a műsor-összeállításért, de rendkívül jól végzi a dolgát. A túljátszott repertoárdaraboknak itt nyoma sincs, de ügyesen kerülik a „méltatlanul viszont teljesen elfeledett” kategóriát is.

Aki ilyen műsorral kiáll, nagyon bízik Schubertben. Hogy minden idők egyik legnagyobbja képes két órára lekötni egy zeneakadémiányi közönséget, az biztos. De ha a művek a viszonylag rövidebb impromptuk, moment musicaux-k, zongoradarabok?

A nemrégiben lezajlott operaversenyen is tapasztalhattam, de az ezen az estén látottak-hallottak alapján is azt mondhatom, hogy jó erőkből álló, és főképp jó erőben lévő együttest alkotnak a szegediek.

Kocsis átiratai nagyon is a mai hallgató füléhez szólnak, méghozzá arról a Liszt Ferencről mutatnak metsző kontúrú árnyképet, aki a pompa és a virtuozitás széles mosolyú varázslója volt, s nem a gyászruhás abbéról, ki méretes kereszttel a nyakában pózol az elmúlás felé révedve; nem a Gyászgondola és a Szürke felhők komor, befelé forduló Lisztjéről.

Tulajdonképpen már a Prokofjev-mű előadásakor megkövült az emberfia azon a félelmetes intelligencián, mely például pedálkezelését jellemezte, amit pedig a Chopinekben művelt, azt szóban, írásban átadni szinte lehetetlen. Lugansky minden kétséget kizáróan a legnagyobbak között van.

A két orosz szerző művét bő fél évszázad és hatalmas stíluskülönbség választja el egymástól. Ami közös, az a történet háttere – mindkettő egy rejtett tragédiával hatalomra jutott uralkodó sorsszerű bukását meséli el. A program összeállítóit a párosításban még a sorozat célkitűzése is vezette: nagy kórusokban bővelkedő remekműveket társítottak.