Okosan beszélő, figyelemfelkeltő előadás (Az Academy of St. Martin in the Fields hangversenye)

2009. január 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Academy of St. Martin in the Fields
Janine Jansen – hegedű
Vez.: Sir Neville Marriner

HAYDN: D-dúr („Londoni”) szimfónia
MENDELSSOHN: e-moll hegedűverseny
BEETHOVEN: I. (C-dúr) szimfónia

Hajdanában-danában, három-négy évtizeddel ezelőtt, amikor még tőlünk nyugatra sem kandikált ki minden sarokból egy autentikus hangszereken játszó kamarazenekar, sőt kamarazenekar sem nagyon, akkor a kevés, barokk zenét játszók egyike, és tegyük hozzá, jól, megbízható színvonalon játszók egyike az Academy of St. Martin in the Fields volt. Az együttes ebben az évben ünnepli fennállása ötvenedik évfordulóját. Ez még érthető, hiszen egy zenekar tagjai cserélődnek, a BBNH-ban megjelent muzsikusok jó része aligha élt még a hőskor idején. Az azonban már elgondolkodtató, hogy a karmester még mindig Sir Neville Marriner. Nyolcvannégy évesen végigvezényelni egy koncertet, már majdnem természeti csoda, de még ennél is elgondolkodtatóbb, hogy zenei elképzelésein nyoma sem látszik korának.

A változó felállású együttes most (kis létszámú) szimfonikus zenekar formájában jelent meg, ahogy ezt a műsor szükségessé is tette. Haydn D-dúr („Londoni”) szimfóniája elvisel ennyi zenészt, Mendelssohn egyenesen igényli, és Beethovennek sem válik kárára. Minden szempontból jól válogatott műsor volt, amit az előadással is sikerült igazolni.

Szép hangzású vonóskart hallottunk. Kissé bársonyosabb még lehetne, de a karmester a lassú, bevezető rész pontozott ritmusainak feszes, pontos kijátszatásával rögtön megmutatta, hogy jól képzett zenészek élén áll. Élénk tempójú volt a gyors rész is, mindvégig fegyelmezett játék jellemezte a zenekart. A lassú tétel elgondolkodtató, a menüett, táncosan lejtő, a zárótétel kellően rusztikus volt. Marriner nem egy bölcs öreg képét mutatta, aki valamiféle megvilágosult messzeségből szemléli a dolgokat, hanem friss gondolkodású maradt, anélkül, hogy túlzásokba esett volna, vagy feltűnően egyénieskedett volna. Ha jól emlékszem, régebbi, barokk zenei produkcióit is ez jellemezte; nem ragaszkodott az „autentikusok” szellemiségéhez, de igyekezett jól érthetővé tenni, az adott kor műveit nem csak egyszerűen kevesebb muzsikussal, hanem más stílusban is kell játszani.

Mendelssohn versenyművének szólistája, a fiatal holland hölgy sem panaszkodhatott arra, hogy öreguras lett volna kísérője. A romantikusan szenvedélyes első tételben a hangsúly az ellentétek kiemelésén volt. Az allegro molto tempó és az erőteljesen férfiasra vett zenekari részek kitűnően ellenpontozták a hegedűn felhangzó nyitótéma lágyabb karakterét, a virtuóz, biztos kezű művésznő elemében volt a kadenciában is. Hegedűjének hangját kissé élesnek, vékonynak, hallottam, lehetett bár valóban Stradivari a kezében. Szép volt a lassú tétel és színekkel teli a zárótétel. A nagy sikerre való tekintettel Jansen fesztelenül lerágta vonójának elszakadt szőreit, majd Bach d-moll szólópartitájának Sarabanda tételét játszotta nyugodtabb, de a magasabb hangokon szintén kissé élessé váló hangon, abban a felfogásban, ahogy azt egy hegedűsnek ma, modern hangszeren illik.

Szünet után Beethoven szimfóniájának előadása tulajdonképpen mindaz jellemző volt, ami a Haydnéra, azzal a különbséggel, hogy itt a zenekar játékát nem csak a mű anyagát pontosan feltárónak, hanem ihletettnek is éreztem, Marriner is jól érzékeltette, mi mindenről van is ott szó. Ennek eredménye egy valóban kitűnő, okosan beszélő, figyelemfelkeltő előadás volt, amit az egyébként valóban telt házat produkáló közönség nagyon is értékelt. Ráadásnak a szépen és megragadóan előadott Mendelssohn lassú tétel - Reformáció-szimfónia – után, volt még egy Figaro-nyitány, amelynek megszólaltatása szintén a már jelzett erényeket mutatta. Gyors, pontos összjáték, követhető hangokkal, felszabadult felfogásban.