A Haydn-év nyitánya (A teremtés a MűPában)

2009. január 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Londoni Filharmonikus Zenekar és Kórus
Simona Šaturová, Bernhard Richter, Nathan Berg – ének
Vez:. Fischer Ádám

HAYDN: A teremtés

Haydn halálának 200 éves évfordulója ez év május 31-én esedékes. Szerencsére Haydn nem az az alak, aki egy évforduló kapcsán különös népszerűségnek örvend (azaz egymást érik a nevével jelzett koncertek, fesztiválok, utána már senkit nem érdekel). Lesznek persze most is események, amelyeket az évforduló hív életre, de Haydn akkor is mindennapos résztvevője volt és marad zenei életünknek, ha nem épp egy jubileum irányítja rá a figyelmet.

Csak éppen ilyenkor már rögtön, az év első napján találkozhatunk talán legemblematikusabb művével, A teremtéssel. Tartalma, zenei minősége okán nyitánynak különösképp megfelel. Hogy ilyenkor inkább könnyedebb alkotásokból áll össze a koncertek műsora, ne legyen probléma, még a Bécsiek újévi szórakoztató hangversenyébe is befért egy Haydn-tétel. De egy egész „A teremtés” mégiscsak más, és úgy látszik, a MűPa szerint Haydnhoz inkább a külföldi zenekarok értenek inkább, vagy legalábbis az ünnep akkor az igazi, ha a szereplők messziről jönnek. Mert az ott rendezendő eseményeket a jövőben is leginkább – tegyük hozzá, nagyon jó nevű – nemzetközi zenekarok jegyzik, bárha ez egy Bartók Béla nevét viselő Nemzeti Hangversenyteremben némileg furcsa.

Különösen egy olyan nagyhírű, abszolút elismert szerző esetében, aki ezer szállal kötődik Magyarországhoz. Igaz, a mű, melyet most a Londoniak hoztak, inkább az „övék”, hiszen olyan oratóriumról van szó, amely aligha jöhetett volna létre az ott élő Händel-kultusz nélkül. De végül is mindegy, kik az előadók, csak jók legyenek, és hát ott volt az est karmestere, Fischer Ádám, akinek révén mégiscsak hazai résztvevő állt a Haydn Év egyik legfontosabb eseményének élén, és akinek személye azt is előre jelezte, a színvonal is méltó lesz egy ilyen sorozat a nyitányához.

De hát a pozitív előítélet is előítélet, lássuk, mit is kaptunk valójában. A Londoniak tényleg jók, valódi, teljes szimfonikus zenekari létszámban ültek ki a színpadra, mint ahogy az ennek a műnek az esetében való is. Pontosan játszottak, híven szólaltatták meg azokat a hangszínbeli effektusokat, amelyeket a partitúra bőségesen előír. A piano–forte váltások hatásosan szóltak, a muzsikusok fegyelmezett társaság benyomását keltették, és természetesen szólistáik is kitűnőek voltak. A kórus ötventagú volt, harminc nő mellett húsz férfi állt a színpadon, ami kissé súlytalanná tette a megszólalásaikat, noha természetesen szépen, jól énekeltek.

A három szólista közül a szoprán, Simona Šaturová érdemli a legtöbb dicséretet, az első részben, még Gábrielként énekelt, „Nun Beut die Flur das frische Grün” kezdetű áriája az egész előadás tán legszebb előadói mozzanata volt. A közönség akár szét is szedhette volna a házat utána, de csöndben volt – helyesebben inkább majdnem szétköhögte az előadást... (szerencsére az idő múltával egyre szűntek a rohamok).
A tenorista kissé mesterkélt volt, de megszólalásai muzikálisak, és alapvetően szépek voltak.
Nagyon természetesen, egyszerű hangképzéssel énekelt a basszista, volt vivőereje legmélyebb hangjainak is, és a magasban is remekelt.

Fischer Ádám partitúra nélkül vezényelt, ezzel is bizonyítva, Haydn művészetét értő karmester áll a zenészek előtt, de hát ez el is várható az Osztrák–Magyar Haydn Zenekar vezetőjétől (amely társulat szintén hallható lesz majd a sorozatban itt), és irányításával méltó módon szólalt meg A teremtés a Haydn Év nyitányaként.