Uralkodók bukása – emlékezetes előadásban (Borisz-részlet és Oedipus Rex a MűPában)

2009. január 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

STRAVINSKY: Oedipus Rex
Martyn Hill, Kálmán Péter, Evert Sooster, Wiedemann Bernadett, Szerekován János, Fátrai János (ének), Drucker Péter (narrátor), Honvéd Férfikar

MUSZORGSZKIJ: Borisz Godunov – Prológ és IV. felvonás
Evert Sooster, Martyn Hill, Kálmán Péter, Cselóczki Tamás, Rácz István, Derecskei Zsolt, Fekete Károly, Habák Péter, Fátrai János, Labant Árpád Bence, Czier Zoltán, Schmidt Erzsébet, Szűcsné Geöcz Judit (ének), Bartók Béla Kamarakórus, Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Honvéd Férfikar, Magnificat Gyermekkar, MR Énekkar

Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
Vez.: Dian Csobanov

Különös programmal állt elő a Dohnányi Zenekar a Vox Fortissima sorozat utolsó előtti koncertjén. A két orosz szerző művét bő fél évszázad és hatalmas stíluskülönbség választja el egymástól. Ami közös, az a történet háttere – mindkettő egy rejtett tragédiával hatalomra jutott uralkodó sorsszerű bukását meséli el. A program összeállítóit a párosításban még a sorozat célkitűzése is vezette: nagy kórusokban bővelkedő remekműveket társítottak.

Az Oedipus Rex minden szcenírozást nélkülöző előadása elég kellemetlenül indult. A – magyar nyelven megszólaló – narrátor szerepét a Honvéd Férfikar vezető karnagya, Drucker Péter vállalta magára. Amúgy világos, szépen tagolt szövegmondásából hiányzott az a deklamáció, az a pátosz, amelyet akár a szövegíró Jean Cocteau felvételéről, akár a későbbi narrátorok sorától megszoktunk. (És itt egy kicsit ki kell térnünk a magyar fordításra is. A más előadásokban hihetetlenül hangsúlyos megszólításnak: „Spectateurs!” ugyan valóban pontos megfelelője a „Nézők!” – de tessék megpróbálni kissé ünnepélyesen kimondani a két szót, az eredmény: ég és föld. Egy költői szövegben nem mindig a szószerinti megfeleltetés a legfontosabb...)

A nyitókórus pregnáns verse után ismerkedtünk meg a címszerepet éneklő Martyn Hill hangjával. Ez a vékony, erőtlen (s kissé megkopott) tenor semmiképpen sem alkalmas a mű elején még oly öntelt, büszke, bátor király jellemzésére. Emellett úgy tűnt, a neves vendégénekes erős indiszpozícióval is küszködött, hangja – különösen a koncert elején – többször megcsuklott.
A Teiresziasz szerepét éneklő Evert Sooster lényegesen szebb hanggal rendelkezik, de előadásának értékéből sokat levont katasztrofális latin kiejtése (sokszor hosszú másodpercekig egyenesen úgy tűnt, hogy a szentpétervári születésű basszista oroszul énekel).
Kálmán Péter szépen helytállt Kréon szerepében, Szerekován János (a pásztor) pedig lényegesen jobban énekelte tenorszólamát, mint külhoni kollégája a címszerepet.

A második felvonásban lép színre az egyetlen női szereplő, Iokaszté. Megszemélyesítője, Wiedemann Bernadett hozta meg az előadásba a szárnyaló, mindenen áthatoló nagy hangot – talán egy kicsit túlzottan hagyományos operai teatralitással. Stravinsky opera-oratóriuma alighanem ennél keményebb, távolságtartóbb éneklést igényel.

Mindezek után talán nem egészen egyértelmű, hogyan született meg mégis az egészében emlékezetes, szép előadás. A válasz egyszerű: a kiválóan teljesítő kórusnak, a Honvéd Férfikarnak, a hibátlanul játszó zenekarnak, s mindenekelőtt a ragyogó karmesternek, Dian Csobanovnak köszönhetően. A fiatal bolgár dirigens pontosan érzi a Stravinsky-zene sajátosságait, tudja, hogy ez a muzsika éppen szikárságával, romantikus máz nélküli megoldásaival és látszólagos hideg érzelemmentességével éri el a megrázó hatást. Figyelemreméltó az a széles dinamika, amivel Csobanov és zenekara dolgozott, ámulatba ejtő pianissimóktól igazi, átható fortissimókig terjedt a skála. Külön szeretném kiemelni – az énekkar, a zenekar és a karmester legnagyobb dicséretére – a zárókórus megrendítően szép megszólaltatását.

Szünet után Muszorgszkij hatalmas operájának, a Borisz Godunovnak két részletét, a kezdetet és a véget, a prológot és a IV. felvonást hallhattuk, koncertelőadásban. Hogy egy operát szabad-e így „szétszabdalni”, azt hosszasan lehetne vitatni, a rendezőket – a műsorközlő hölgy elmondása szerint – az a szempont vezette, hogy a leginkább nagy kórusokat megmozgató részeket mutassák be. (A két részlet Rimszkij-Korszakov hangszerelésében hangzott el, az utolsó felvonásban előbb Borisz halála, majd a forradalmi jelenet következett.)

Meggyőző volt a címszerepben Evert Sooster (végre szülőhazája nyelvén énekelhetett!), tökéletes átéléssel, színpadi háttér és mozgás nélkül is alakította Boriszt, mélyen átélte a megtört cár félelmét, szenvedését és halálát. Cselócki Tamás és Kálmán Péter ragyogóan énekelte Miszail és Varlaam kettősét, Pimen szerepében Rácz István orgánumát csodálhattuk meg. Az opera végén orosz hazáját elsirató bolond szerepét pedig mintha egyenesen Derecskei Zsolt hangjára írta volna a szerző.

Nem kevesebb, mint négy felnőtt kórus állt a színpadon. Az akár természetesnek is vehető, hogy, ha kellett, bezengték a hatalmas teret, de ezen az estén csodálatosan szépek voltak a halk részek, a rebegve elsuttogott frázisok is. A gyerekkórus éneke is méltó volt a „nagyok” által felállított magas színvonalhoz.
A zenekar ezúttal is remekelt, egyetlen hangszercsoportot sem lehet kiemelni, mindenki tudása legjavát adta. Azt hiszem még soha nem hallottam a Dohnányi Zenekart ilyen ragyogóan játszani.

És hadd szóljak végül ismét a karmesterről. Lehet, hogy a Muszorgszkij opera egy hajszállal több érzelmet, romantikusabb tálalást kívánt volna, de kétségtelen, hogy Csobanov hihetetlen precizitással irányította, hibátlanul fogta össze a hatalmas apparátust. Merte a hangerőt a kellő pillanatokban visszafogni, hogy kiemelkedjenek a valódi tetőpontok, az opera hatalmas tömegjeleneteinek csúcsai.
Akik jelen voltak, szép élménnyel távozhattak. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar közönsége méltán részesítette nagy ünneplésben a két remekmű előadóit.