Óda A Zongoristához (Nikolai Lugansky estje)

2009. január 21.
Zeneakadémia

Nikolai Lugansky – zongora

JANÁČEK: Szonáta
PROKOFJEV: Nyolc darab a Rómeó és Júlia című balettből (No.3–10)
CHOPIN: cisz-moll prelűd, Op.45
h-moll szonáta

Azt kell mondanom, tökéletes zongoristával, mi több: tökéletes zenésszel van dolgunk. Nikolai Lugansky azt csinál a zongorán, amit akar. De mondhatjuk, hogy ma ez már alapdolog. Aki valamiféle sikert akar elérni a zenei életben, annak az a minimum, hogy tökéletesen birtokolja a hangszert, melyen játszik. Aki híres akar lenni saját hazájában, annak rendkívüli szuggesztivitással párosuló kifinomult zenei gondolkodásra is szüksége van. Egy ragyogó nemzetközi karrierhez pedig szükségeltetik még a naprakészség is. Ennek csak egyik része, hogy tudni kell az aktuális zenetudományi álláspontokat. Sokkal nagyobb súllyal esik a latba, hogy az élet minden egyéb területén is abszolút kortárs módon kell gondolkozni. A világsikerhez tökéletesen kell érezni az aktuális korszellemet.

És pontosan ettől volt különleges ez az este. Lugansky minden kétséget kizáróan a legnagyobbak között van.

Az életrajzát olvasva (mely szerint egy 2. helyezéssel büszkélkedhet a lipcsei Bach-versenyről, később a moszkvai Rahmanyinov-versenyről is, a 10. nemzetközi Csajkovszkij-versenyt pedig megnyerte) az ember kissé hitetlenkedve csóválta a fejét. Hiszen Bach elég messze esik az orosz romantikától. De a koncert után már inkább azon csodálkoztunk, hogy miért nem lett első valamennyi versenyen. Persze ez csak játék a számokkal, hiszen ezek már régi dolgok, (1990, 1994) s különben is az élmezőny rangsorolása már általában csak ízlés dolga.

Merész húzás volt a részéről, hogy a Janáček-szonátával kezdett. Nem egy ismert darab, ráadásul meglehetősen fajsúlyos mű. Az első tétel érdekes hangzásai még nem is olyan vészesek. A második, Halál című Adagio azonban embert próbáló feladat mind a zongoristának, mind pedig a közönségnek. Nem nagyon szerették, nem nagyon bírták türelemmel, figyelemmel a teremben ülők. Valószínűleg nem volt még meg az az intim kontaktus előadó és hallgatósága között, ami egy ilyen mély darabhoz szükségeltetik. És talán Luganskynak is hiányzik még néhány évtized ehhez a tételhez.

A Prokofjev-darab azonban már egyenes utat talált a hallgatósághoz. A Rómeó és Júlia balettzenéjéből a három zenekari szvit mellett készült egy zongorás változat is. Kimondottan nehéz feladat a jól ismert zenekari hangzás mellett érdemi produkciót létrehozni a zongorán. Luganskynak sikerült. Hangszínben ott volt a színpadon egy egész zenekar. Tulajdonképpen már itt megkövült az emberfia azon a félelmetes intelligencián, mely például a pedálkezelést jellemezte. A jobb- és balpedál különféle kombinációi és az elképesztő billentéstechnika tették elsősorban lehetővé a zenekari hangzás megidézését.

Azt már az első félidő alapján lehetett tudni, hogy a Chopinek zseniálisak lesznek. A kis bevezető prelűd után pedig Lugansky a vártnak megfelelően a székébe szögezte közönségét. Szóban, írásban átadni szinte lehetetlen, amit művelt. Csak egy-két tényszerű közléssel próbálom még tovább magasztalni ezt az orosz fiatalembert.

Döbbenetes volt, ahogy megoldotta az első tétel visszatérését. Egészen más volt, mint amikor először hallottuk. Így van értelme megismételni az expozíciót.
Döbbenetes az is, ahogy elkülöníti egymástól a két kéz mozgásformáit. Az embernek az az érzése, hogy ahhoz, amit e téren Lugansky művel, két fej, de legalábbis két agy szükségeltetik. Most sokan azt gondolják, hogy ez beletartozik a hangszertechnikai alapvetések körébe. De ők nem hallották és főleg nem látták Luganskyt. A gerincoszlopon ülő, nagykönyv szerint leeresztett vállak atombiztos kiindulópontot nyújtottak azokhoz a teljesen szabad mozgásokhoz, amivel tökéletesen tud megvalósítani a két kézben eltérő hangerőt, hangszínt, billentésmódot, és persze eltérő mozgásformákat is.

Olyan koncentrált, kotta és stílus szerint tökéletesen megtervezett és kivitelezett előadás volt, hogy jól esett az embernek a színpadias, „karlendítéses” zárlat is. Kicsit felsóhajthattunk a fárasztó koncentráció után. S valljuk meg őszintén: nekünk még végigkövetni is fárasztó, amit ez az ember megcsinált a szemünk előtt.

Oltári nagy sikere volt. Jöhettek a ráadások, még Chopin, meg egy kis Rahmanyinov, és csak azt sajnáltuk, hogy Bachhoz már tényleg nem lett volna stílusos itt a végén visszatérni.

De hát reméljük, jön még Lugansky a mi utcánkba, s akkor talán épp a barokk kor lesz zsenialitásának színtere.