Gigantomán kicsinységek (A Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar hangversenye)

2009. április 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar
Jane Irwin (ének)
A Nemzeti Énekkar Női Kara (karig.: Antal Mátyás)
MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella)
Vez.: Ingo Metzmacher

MAHLER: III. (d-moll) szimfónia

Diszkrét fejcsóválásból és őszinte ámulatból egyaránt kijuthatott a figyelmes hallgatónak szombat este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Előbbiből kevesebb, utóbbiból bizonyosan több. Egy ifjúsági zenekar, legyen bár a világ legjobbjának mondott ilyen együttes, mindig adhat okot némi kételyre, gyanúra, hitetlenkedésre, kivált, amennyiben egy olyan nem mindennapi nehézségű mű előadására vállalkozik, mint Gustav Mahler III. szimfóniája.

Elvégre huszonhat éven aluli férfi és hölgy szerepelhet csupán ebben a zenekarban, vagyis, mire a szépreményű ifjú muzsikus rendesen kitanulná a „szakmát”, megismerné, megszokná a kollektívát, már tovább is kell állnia, átadva helyét a nála is zsengébb utódnak. Azt mondják, jó iskola, jó ajánlólevél ebben a csapatban szerepelni, s aki megállja a helyét, annak nyílt az út a gazdagabb vadászmezők felé.

Mahler d-moll szimfóniája nem pusztán a legterjedelmesebb, de talán a legkevésbé ihletett műve a szerzőnek. Ennélfogva nem elég, hogy a szokottnál is nagyobb terhet ró az előadókra, azt kevesebb remekbe szabott zenei gondolattal hálálja meg – legalábbis az azt megelőző, ill. azt követő munkákhoz képest. Jut egy kis bimm-bamm a gyermekkarnak, nyúlfarknyi tisztes énekelnivaló az „asszonykórusnak”, rövid, de legalább velős szóló a mezzónak. Csak, hogy nyomaték essen a szánkba rágott mondanivalóra (Ím-ígyen szóla...), és nem mellesleg dupla akkora összeget emésszenek az előadás költségei.

A megalománia alaptermészete, hogy nem vesz tudomást a korlátokról. Ész és vég nélkül zsúfolja a művekbe a hangszerek, énekesek tucatjait, hovatovább százait. Pedig ez még nem is az Ezrek szimfóniája! De ez az idők szava – mármint a közeledő századfordulóé –, amikor a művészi közlés alig artikulált ordítássá duzzad, amikor a költő halk szava fülsüketítő fortissimóvá torzul, hogy átüsse a közeledő harckocsik zaját, mikor küszöbön az új, a minden eddiginél több vérre szomjazó, minden korábbinál nagyobb nyomorúságra vágyó század. Az egzisztencia kivívta jogát a magányra, s csak a mindent betöltő hangerő képes elnyomni a bennünk üvöltő rettegést, szégyent, undort, kitölteni a tátongó ürességet.

Ingo Metzmacher nem a „vizionárius mahleriánusok” köréből csöppent hozzánk. Úgy értem, nem akar gigantikus víziót kerekíteni a darabból; két lábbal áll a földön. Megoldásai inkább tisztán zeneiek, mintsem egy végtelen látomás izzó Guernicáját közvetítenék.
Egy ifjúsági zenekar élén ez nagyon is akceptálható hozzáállás.
Különösen akkor, ha ez a „földhözkötöttség” a közreműködők, és egyszersmind a mű egésze iránti odafigyeléssel vegyül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a darab jottányit is veszítene súlyából, emelkedettségéből, ünnepélyességéből. Metzmacher pálcája alatt ezek a virtusok éppúgy szerepet kapnak az interpretációban, akár más, nagyobb nevű dirigensek sokat idézett olvasataiban. Legfeljebb kisebb és körvonalazottabb, kontrolláltabb, de így sem elhanyagolható szerephez jutnak.

Mint utaltam rá, egynéhány kevéssé sikerült szóló adott okot némi fejcsóválásra, ám ennél jóval több szép egyéni megoldást, dicsérendő fúvósállást, biztos kézzel, határozottan végigvitt futamot jegyeztem fel. Jól begyakorolt és kivitelezett együttjátékot, megalkuvást nem tűrő lendületet tapasztaltam a rezes korálokban, és nem utolsósorban megkapó tónusú mélyvonós-kart hallottam. A szólamarányok lehetnének kidolgozottabbak? Persze. A transzparencián vagy a dinamikai árnyalatokon is volna mit csiszolni? Meglehet. De mindezen apróbb hiányosságok ellenére olyan tartásról, összeszedettségről, gondos begyakoroltságról meséltek a sorjázó tételek, amilyen bármely jó nevű európai zenekar becsületére válna.

Örömmel vettem ugyanezt az odafigyelést az énekkaroktól (a Nemzeti Énekkar Női Karától, valamint a Magyar Rádió Gyermekkórusától) is. Az énekes szólista, Jane Irwin is szerepének megfelelő súllyal énekelt: hangja olvadékony, szép színű mezzoszoprán, kissé „asszonyos” és túlvibrált ugyan, de produkciója így is pontos, szerény és tisztán ívelő volt.

Nyilvánvalóan nem volna helyes, ha egy gyakran változó összetételű ifjúsági zenekart ugyanazzal a mércével mérnénk, mint egy ún. top szimfonikus együttest. Másfelől pedig: ugyan mi egyébhez mérhetnénk? Minden felesleges szócséplés helyett leszögezem inkább: ez egy igen jó képességű, a figyelemre méltán igényt formáló zenekar – ennél nem kevesebb. Hogy a tagjai hány fecskeröptető, vidám nyarat láttak eddig, sokadrangú kérdés.
Mert, hogy ezek az ifjak darab idő múltával a legjobb zenekarokban folytathatják, afelől semmi kétség.