Ördögi körben? (A MÁV Zenekar a Vajdahunyadvárban)

2009. július 16.
Vajdahunyadvár

MÁV szimfonikus Zenekar
Elisso Bolkvadze – zongora
Magyar Zongorás Trió

BEETHOVEN:
Egmont-nyitány, Op.84
C-dúr zongoraverseny, Op.15
C-dúr versenymű zongorára, hegedűre és gordonkára, Op.56

Az Egmont-nyitánnyal indult a MÁV Szimfonikus Zenekar Beethoven-estje, s én akkor még nem is sejtettem, hogy az est fénypontjának vagyok szem- és fültanúja azokban a percekben. A zenekar összefogottan, lendületesen szólt, markáns hangsúlyokkal, ügyes gesztusokkal.

A nyitány után Elisso Bolkvadze, grúz származású zongoraművésznő lépett színpadra. Bár a művésznő mozdulatait, testtartását tekintve igen sokat ígért, zenei élmény szempontjából elég keveset nyújtott. Legjobban talán az első tétel sikerült. Volt ugyan néhány melléütés, de ezt akár a kezdeti izgalommal is magyarázhattuk. Igyekezett együtt lélegezni a zenekarral, tartani a tempót, benne élni a zene hullámzásában. Díszítései, futamai viszont elég türelmetlenek voltak, s a billentése sem nyűgözött le, érdeklődéssel vártam a folytatást.

A második tétel azonban a rapszodikus tempóváltások, a széteső dallamok, a zenei koncepció teljes hiánya jegyében telt. Beethoven zenéje elszakadt nyakék szanaszét gurult gyöngyszemeiként hányódott a Vajdahunyadvár udvarán. Megvolt minden részlet, de sehogyan sem állt össze teljes egésszé. Kollár Imre minden adandó alkalommal igyekezett összefogni a széteső zenét, Bolkvadze azonban ragaszkodott saját elképzeléséhez, s rendre szétzilált valamennyi próbálkozást. Igaz, hogy a darab valamelyest megengedi az önálló értelmezést, az is igaz, nem kell mindig metronómpontossággal játszani, lehet szabadon szárnyalni, lehet elkalandozni, lehet önmagunk ízlésére formálni.
De csak ha ezzel értelmet, mondanivalót tudunk a hangjegyek közé csempészni.

A művésznő sajnos inkább csak tetszelgett Beethoven segítségével, kevés figyelmet fordítva az elmélyült zenélésre. A harmadik tétel egyetlen vég nélküli hadarásként zajlott, a tempó lépten nyomon megingott, sok volt a melléütés, s művészi élmény helyett inkább csak művészkedést kaphatott a hallgatóság.

Szünet után egy igen ritkán hallható Beethoven-mű, a hármasverseny következett, a Magyar Zongorás Trió közreműködésével. Való igaz, hogy a darab nem tartozik a szerző legjobb alkotásai közé, de a meglehetősen átgondolatlan, kínosan sok hibával teli, zavaróan bizonytalan előadást ez sajnos semmiképp sem magyarázhatja. A zenekar nagyon nehezen tudta követni a triót, az előadás hangulatát a túlélésre játszással tudnám jellemezni.

Közben azon tűnődtem, mi lehet ennek a kínos koncertnek a hátterében. Valószínűleg a túlterhelt muzsikusok, a nem elegendő számú próba, és természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a rettenetes kánikulát sem. De az mindenképpen elgondolkodtató, vajon mennyit kell ahhoz dolgoznia egy másodvonalbeli zenekarnak, hogy egyáltalán életben tudjon maradni? Vajon megengedhetik-e maguknak, hogy a művészi színvonal biztosítása érdekében nemet mondjanak egy-egy felkérésre? Vagy az egyetlen megoldás, ha gondolkodás nélkül bevállalnak mindent, mert másként legközelebb már nem is kérik őket? No de, ha nem mondanak nemet, és a túlterhelt zenészek elgyötörten, kevés próbával, fásult állapotban kerülnek a színpadra, mennyi esélyük van a kellő színvonalú művészi élmény biztosítására?
A válasz elég egyszerű: semennyi.

S ez esetben vajon nem jutnak-e pontosan ugyanarra az eredményre, vagyis hogy egyre kevésbé fogják felkérni őket? Azon tűnődtem, hogy ha ezen az estén hallottam volna először életemben a MÁV Zenekart, s nincs mögöttem például a legutóbbi Haydn-koncertjük kellemes élménye is, vajon akarnám-e hallani őket ismét?

Gyanítom, ez az ördögi kör nem ezen együttes egyedüli problémája ma hazánkban. Valószínűleg – egy-két élvonalbeli zenekart leszámítva – egyikük sincs olyan biztos anyagi helyzetben, hogy megválogathatná, mikor mond igent egy felkérésre. És persze nem nehéz kitalálni, mi lehet ennek a folyamatnak a vége. Kérdés, van-e más megoldás, van-e esetleges harmadik út is? S ide kívánkoznak Földes Imre tanár úr megfontolandó szavai, melyeket legutóbbi interjújában olvashattunk: „ínségesebb időkben is virágozhatott a művészet civil mecénások jóvoltából. Klónozni kellene az önzetlenül adakozó gazdagokat...!”