A stílus a rendszer (A Fesztiválzenekar és Borisz Berezovszkij)

2009. szeptember 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Borisz Berezovszkij – zongora
Vez.: Dmitrij Kitajenko

HACSATURJÁN: Desz-dúr zongoraverseny
SOSZTAKOVICS: XI. szimfónia (g-moll, „az 1905-ös év”)

Mindig is vallottam: olyan zongoristát kell vendégművészként idehívni, aki képes igazi nóvumot nyújtani. Egy-egy Mozart-zongoraverseny előadásához nem szorulunk okvetlenül importra, magyar pianista is van bőven, aki ezeket magas színvonalon eljátssza. Különben is, a mai válságos időben jól nézzük meg, mire költünk, még ha a vendégszólista is a kiadások tárgya!

A Fesztiválzenekar Hacsaturján–Sosztakovics-koncertjén erre nem lehetett panaszunk, nem csupán az egyik legjobb kortárs orosz zongoristát, Borisz Berezovszkijt kaptuk, de tőle sem akármit hallottunk. Aram Hacsaturján Zongoraversenye ma afféle Berezovszkij-specialitás, rajta kívül nem sokan játsszák ezt a darabot világszerte (ha egyáltalán előveszi valaki), ráadásul ő ezt világszínvonalon teszi. Bár a versenymű egykoron William Kappel és Arthur Rubinstein repertoárján is szerepelt, mára – több más Hacsaturján-szerzeménnyel együtt – kikopott a hangversenyek műsoráról. A concerto ismeretében ezen nincs mit csodálkozni. Ezzel nem arra utalok, hogy ne volna izgalmas, sőt hálás mű a Hacsaturjáné, ha jó előadást kap, inkább azt mondanám, a darab technikai komplexitása nincs igazán összhangban annak élvezeti értékével. Vagyis nehezebb, mint amilyen jó. Mint, mondjuk, a Dvořáké.

Persze, ha van zongoraművész, aki ma gond nélkül eljátssza ezt a művet akár három egymást követő estén, akkor az Berezovszkij – néhány éve lemezre is vette. Ő a jelen egyik legkeresettebb orosz pianistájaként rendelkezik Luganszkij töprengő poézisével, Macujev briliáns, csillogó technikájával; mintha egyesítené az orosz iskola legjobb hagyományait. Teste egész, mintegy kilencvenkilónyi tömegével képes ránehezedni egy-egy hangra, mit egy hangra, egy futamra, s ha kell, olyan hévvel csépelni a zongorát, hogy még a vastőke is repedez rémületében. Pedig Berezovszkij nem „támadja meg” a zongorát, nem játszik brutálisan, csak határozottan, s nem apróz el semmit, nem merül el oktalanul a részletekben. Határozottsága bizonyára önbizalmából, önbizalma alighanem tehetségéből fakad: Berezovszkij tud zongorázni. Aki ilyen tempónál is képes ennyire kiegyenlítetten, biztos kézzel játszani, arról nem is érdemes egyebet összehordani. Zongorázása mentes minden felesleges sallangtól, manírtól, szemfényvesztéstől, a zajos és harsány futamok is éppoly természetességgel és keresetlenséggel szólalnak meg a kezén, mint a lírai, töprengőbb hangvételű szakaszok.

A versenymű ettől persze nem lesz korszakos remekalkotás, az első tétel kissé zavaros, kellemetlenkedő munka, nem érzem a kapcsolódási pontjait. A középső már kidolgozottságával, költőiségével képes a hallgatóra hatni, a harmadik tétel afféle „cirkuszi zene”; a harmincas évek szovjet zeneművészetében a népieskedő hangvétel könnyen fordult ebbe az irányba, ha másért nem, hogy látványosan kerülje a formalizmus vádját. Sosztakovicsnál ez keserédes (ön)irónia, Hacsaturjánnál zeneszerzői babér. Kicsit népies, kicsit romantikus, kicsit modern muzsika ez, egy közepesen invenciózus muzsikus tollából, mely elsősorban komplikálatlan vehemenciájával, kendőzetlenségével toboroz magának híveket.

Manapság nem gyakori, hogy kizárólag szovjet kompozíciókból álló műsort szerkesszenek egy hangversenyhez, még akkor sem, ha két, hangvételében ennyire eltérő szellemiségű darab kerül a közönség elé. Dmitrij Sosztakovics V. szimfóniáját persze csaknem annyit halljuk, mint a Csajkovszkijét, ám a XI.-et az ismert magyar asszociáció ellenére meglehetősen ritkán. Karmester és zenekar számára is megerőltető egy ilyen súlyú szimfónia betanulása és előadása, de kockázat nélkül állítható, találkozik a közönség érdeklődésével és szimpátiájával. Sosztakovics legjobb szimfóniái Nyugaton már klasszikus alapműveknek számítanak, idővel nálunk is részét képezik majd az alaprepertoárnak. A d-moll szimfónia igen komplex mű, melodikája jól követhető ugyan, de az egész darabon végigvonuló pátosz nehézkessé, terhessé teszi, dinamikája szélsőséges, de nem nyugtalan, megvan benne a szovjet zenék minden kötelező optimizmusa és harci lendülete, akárcsak egy nagy művész fájdalma, tépelődése, titkolt borúlátása. E két faktor együtthatása adja a darab súlyát: tökéletes ellentéte az „üres bombasztokat” puffogtató, zavaróan irányzatos XII. szimfóniának. Az 1905-ös egy levert felkelés, megfojtott forradalom – akár a darab rejtett tematikáját hordozó 1956-os magyarországi szabadságharc –, melyet a történelmi emlékezet színez dicsőséges eseménnyé.

Az est karmestere, Dmitrij Kitajenko a higgadt, megállapodott dirigensek közé tartozik. Semmi felesleges hajlongás, ideges hadonászás, vagy nehezen érthető gesztusok. Ehelyett egy végig kiegyensúlyozott, fegyelmezett és gondos dirigálás az övé. A XI. szimfónia megszólaltatása valahol félúton volt a józan-racionális előadás és a víziószerű, nagyszabású interpretáció között. A Fesztiválzenekar vonóskara remekelt, gyönyörű hangszíneket hallottunk hegedűktől, brácsáktól, csellóktól, s akadt pár jól szabott fafúvós szóló-megszólalás is. Egységes, jól összerakott, markánsan és biztos kézzel megmunkált olvasat volt ez. Éppen ezért nem bántam, hogy elmaradtak a ráadások – nem éreztem, hogy szívesebben ballagnék haza egy Brahms magyar tánc hangjaival a fülemben. Az eltiport forradalmak haláltáncai nem ilyenek.