Nagyon-nagyon komolyan ajánlom, hogy a komolyzene barátai tekintsék ezt az eseményt Mekkájuknak. Életében legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, milyen így kezdeni egy évet.

Félelem és tartózkodás nélkül (NFZ - Missa Solemnis)

Tudjuk, hogy a Nemzeti Énekkar nagyon jó együttes, de ezt most lehengerlő és meggyőző módon, tulajdonképpen egyfajta kinyilatkoztatásként bizonyították. Nem hiszem, hogy aznap bárki jobb lehetett volna náluk.

Egy kollegina azt mondta a koncert után, hogy Reich már réges-rég mindent megírt, amiért szeretjük. Korábban talán vitatkoztam volna vele, de az UMZE műsora – és valamelyest az előadás – kifogta a szelet a vitorlámból.

Nem volt telt ház. Ám ha a hiányzóknak volt jegyük, akkor bánhatják, hogy nem jöttek el, akik pedig a szünetben távoztak, még inkább sajnálhatják, hogy nem hallgatták végig a Lahti Szimfonikus Zenekar hangversenyét.

A feltámadás reményében búcsúzunk (Az utolsó koncert a Zeneakadémián)

Az ember reménykedik, de azért rossz érzés a közeli jó barátot, családtagot az orvosok kezére adni. Beviszem a kiírt időpontra, segítek beszerezni mindent, ami szükséges, de aztán hazaindulok, magára kell hagynom. Vajon mikor és milyen állapotban látom viszont?

Az együttes játékának legfőbb ismérve – és bizonyos értelemben legfőbb erénye is –, mint általában az északi zenekaroknál: a fegyelmezettség és kontrolláltság, mely azonban magas szintű játéktudással párosul. Magyarul: mindent tudnak, ami a zenében tanulható.

Amit ezen az estén hallhattunk, színtiszta érzelem volt. Az első hangtól az utolsóig. Természetesség, tökéletes hangszertudás, muzikalitás, de mindenekelőtt: érzelmek közvetítése. Persze a professzionális könnyedség és végtelen természetesség mögött Jordi Savall negyvenévnyi kutatómunkája, ki tudja hány ezer órányi gyakorlása, tehetsége és különleges személyisége rejlik.

A rendkívüli tolongásnak van más oka is, mint Beethoven és az NFZ. Amit az emberek a jó zenénél is jobban szeretnek, az a különleges "happening", a buli! Voltam koncerten, ahol az Eroicát játszották? Hogyne, sokszor, és bár jó a memóriám, nem is biztos, hogy emlékszem mindegyikre. Na de majd erre! Ezt emlegetni fogjuk...

Hans Graf az a fajta dirigens, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták. Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében.

A koncert a nagyhírű szereplőgárda ellenére viszonylag kis érdeklődés mellett zajlott. Ha az estéről nagyon röviden kellene véleményt alkotni, azt mondanám, egyfelől csalódottnak, másfelől szerencsésnek éreztem magam.