Úgy gondolom, az UMZE létezése és ténykedése, az utóbbi években rendkívüli változásokat hozott zenei életünkbe. Korábban alkalomszerűen és változó minőségben juthattunk kortárs zenéhez, ma viszont bizakodhatunk. Az ilyen fontos és remek koncertek, ha lassan is, de megbízhatóan növelni fogják a kortárs zenére is kíváncsi közönség számát.

A 16. századi angolok és Arvo Pärt művei tökéletesen homogén zenei világot alkotnak. A vokális műfajok igényeire, szokásaira, szövegeire, problémáira egyformán érzékenyen ügyelő szerzők - négyszáz év különbség ide vagy oda - hasonló kérdésekre hasonló válaszokat adnak.

Úgy próbálják eljátszani Mozartot, mintha az egy kései Beethoven lenne, annak is különösen zaklatott előadása. Egyik oldalon őrületes tempóban, nyílegyenesen sorjázó hangok, sok igen rövid, élesen elkülönülő staccato, megtépett húrok, majd hirtelen váltással éteri pianók, óriási kötőívek következtek.

A Tavaszi Fesztivál első nagyzenekari koncertjét - melyen két nagyszabású Beethoven-mű szólalt meg - ritkán tapasztalható, hatalmas ováció követte. Kényelmes volna hát visszaidézni, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalon zajlott a hangverseny, amely ilyen módon elvezetett a közönség kiemelkedő lelkesedéséhez, de a képlet - tulajdonképpen szerencsére - nem ilyen egyszerű.

Magyarázom magamnak: ha most otthon hallgatnám a János-passiót, biztosan följebb tekerném a hangerőt, de nem várhatom el egy historikus kamaraegyüttestől, hogy úgy szóljon a MűPában, ahogy a Mahler Nyolcadik megszámlálhatatlan trombitája és harsonája. Jobban oda kell hát figyelni a pianissimókra. A dinamika úgyis fontosabb, mint a puszta hangerő. De egykettőre rájövök: hiába az okoskodás, mert dinamika sincs...

Maisenberg nagy művész és nagy előadó. Még akkor is, ha ma már nem jön ki minden futam, ha nem bírja mindenütt erővel, amit elképzel, és kicsit belemagyarázósan adja elő a műveket. A koncert alapján úgy tűnik, elérte azt a kort, vagy mondjuk inkább: azt az állapotot, amikor az ember nem függ mások véleményétől.

Az estén pálcát ragadó Aleksandar Markovič karmester már az első ütemeknél a tudtunkra adta, nem nagyromantikus-szárnyaló víziót kíván átnyújtani interpretációjában, energiáit inkább a részletes kidolgozottságra és a precizitás keresésére és bemutatására összpontosítja.

Különös módon a Nemzeti Hangversenyterem majdnem tele volt, pedig kortárs mű esetén óvatosabb a közönség, most pedig csak az hangzott el, három, ráadásul egyetlen szerzőtől. Bár az újabb zenei irányzat sok engedményt tesz a hallgató felé, Widmann esetében nem így volt.

Az Alma Mater koncertsorozatba illeszkedő esemény alcímének - nyilván Mahler Első szimfóniájára utalva - az Ifjú Titánok régen és most alcímet adták. Ennek megfelelően a színpadon helyet foglaló ifjak csupa fiatalkori művet adtak elő.

Nem tudom, hogy a krónikák szerint meglehetősen visszahúzódó természetű Chopin mit szólt volna egy ilyen nagyszabású, protokolláris jellegű hangversenyhez, de annyi bizonyos: alaposan kitettek magukért az előadók és a szervezők, hogy minden szempontból emlékezetessé tegyék az évfordulós előadást.