A szimfóniát a koncert elején hallott fiatalkori Strauss-művel egyetemben még hosszasan dicsérhetném. Ragozhatnám a karmester és a zenekar kiemelkedő produkcióját, ha a kettő között nem történt volna még valami, ami felülírt és elhomályosított mindent.

A nyúlon túl (Macujev, Boldoczki és az LFKZ a Tavaszi Fesztiválon)

A programmal való kirakós játéknak ezúttal nagyon is volt értelme: a koncert zárásaként időzíteni a Sosztakovics-koncertet jó döntésnek bizonyult volna akkor is, ha más szólistával hallhatjuk a művet, most azonban, hogy Gyenyisz Macujev szólaltatta meg azt, úgy hiszem, így kellett lennie.

A Florilegium egyedi összeállítású kis kamaraegyüttes. A legfontosabb benyomás velük kapcsolatban, hogy az egyéniségek ereje dominál, mikor muzsikálnak. Együttzenélésük persze harmonikus, egységes és roppant muzikális, összhangzásuk pedig rendkívül selymes, már-már simogató.

Kevésbé jutott most a közönségnek az ifjonti harci lázból (hát igen, huszonöt éve zenélnek már együtt), a túlhajszolt tempókból, az időnként kissé öncélú feltűnősködésből, ezen az estén tökéletes arányban volt a szenvedély, az érzelmi telítettség, a fantázia, és a zenei alázat.

Erwin Schrott mindenkinek csalódást okozott, aki nem tud szabadulni az európai kultúrkörben nevelkedett énekes generáció, és a nálunk szokásos színpadi hagyományok kliséitől. Ő ugyanis valami egészen mást hozott, mint ami errefelé szokás.

A koncert tanulsága kettős. Legközelebb a budapesti parkoláshoz viszek aprót és nyugtatót, a Moszkvai Szólisták koncertjére pedig akkor megyek, ha tudom, hogy nem Basmet zeneszerzői ambícióit kell megismernem, hanem a zenekar karakterének megfelelő darabokat látok műsorra tűzve.

Amennyiben Prunyi Ilona valóban az ismertetőben is említett magyarországi Dohnányi-reneszánsz vezéregyénisége, akkor át kell értékelnünk a hallgatóban eddig élő képet, mely szerint a szerző darabjaiban és zongoratechnikájában egyaránt "fölényes-briliáns".

Az Uránia Nemzeti Filmszínház valószínűleg a Zeneakadémiát helyettesítette, amikor rá esett a választás e két zongoraest megszervezésekor. Az épület ugyan csodaszép, ám az akusztika hiányosságai és a légkondicionáló berendezés zaja miatt mégsem túl szerencsés választás klasszikus zenei előadások számára. Az elhangzott hangversenyeken azonban nem ez volt a legnagyobb probléma.

Az ötvenegynéhány tagú kórussal mintegy húszfőnyi közönség nézett farkasszemet. Néhány rokon - és mi ketten a feleségemmel. Ha maga koncert rossz, ha a kórus gyenge és készületlen, akkor legfeljebb vállat vonok. Istenem, amatőrök, de sebaj, egy próbát megért. Ám egészen másról van szó.

Erkel korábbi operáinak magyaros motívumai után itt már a drámai zene felé való nyitás első kísérleteinek lehetünk tanúi. Gyönyörű zene, melyben jelentős és igen hálás szerep jut az énekkarnak is, és Fekete Attila és Perencz Béla produkcióját hallva azt is elmondhatjuk: sajnálatos, hogy ez a mű jelenleg nem szerepel operaházunk repertoárján.