Az Óbudai Danubia Zenekar Beethoven-estje

2009. május 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Frankl Péter (zongora)
Vez.: Gál Tamás

BEETHOVEN:
III. Leonóra-nyitány, Op.72
4. (G-dúr) zongoraverseny, Op.58
II. (D-dúr) szimfónia, Op.36

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett (aki Operaházi elfoglaltsága miatt maradt távol) Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart. Kevés esély maradt arra, hogy a hangversenyen többet várhatunk három ismert klasszikus mű korrekt felmondásánál. Ezt meg is kaptuk egyébként, ezen felül azonban nemigen mondható el más, mint hogy formás, élettel teli előadásoknak lehettünk fül- és szemtanúi.

Gál Tamás azonban valóban nem vállalkozhatott annál többre, hogy a megszokott kánonok mentén segítse Beethoven három remekének megszólaltatását. Az ízlésesen klasszikus méretűre szabott zenekari létszám ha nem is kamarazenei, de karcsú és szép hangzást eredményezett, és az összhangzással nem is volt baj. Igaz, a rézfúvókon kívül néhol a fafúvók is bizonytalankodtak kissé.

A III. Leonóra-nyitány formás színrevitele után Frankl Péter lépett a pódiumra, eljátszandó a G-dúr koncertet. Frankl atmoszférateremtő képessége egészen kiemelkedő. Játéka a zenekar és közte lévő odaadó együttműködésről éppúgy szól, mint a darab mélységeinek kedvvel való megéléséről. Ennek ellenére épphogy csak a felszíne alá juthattunk Beethoven e zenei teljességében talán legnehezebben közvetíthető zongoraversenyének. A világhírű szólista és a zenekar egymásrautaltsága, együttműködése most erre volt elegendő. A második tételben – mely a műben a legnyilvánvalóbb lehetőséget kínálja arra, hogy a zongorista megmutassa a nem megtanulható dolgok közé tartozó képességeit – közel került az előadás ahhoz, hogy igazán maradandóvá váljon.

Összességében mégis azt hiszem, ez nem az az este volt, amikor igazán komoly esély mutatkozhatott volna erre. Nem mintha bármi jelentősebb gond lett volna a darab interpretációjával; gyakran világhíres zenekarok, sztárkarmesterek, és szólista géniuszok sem jutnak ennél tovább. A pici hiányérzet csak abból fakad, hogy a G-dúr koncert igazán hívogató mű, ha a zene mélységeiről akarunk mesélni, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennek teljes megéléséhez a csillagok együttállásától kezdve sok mindennek össze kell jönnie, és még egyetlen előadói életművön belül sem sikerülhet ez minden alkalommal. A Rondo tétel ugyanakkor meggyőző, sodró lendületű volt, és Frankl Péter a siker hallatán ráadásként egy briliáns Haydn-szonátatétel nem kevésbé magával ragadó előadásával ajándékozta meg a közönséget.

Szépen szólt a hangversenyt záró II. szimfónia is. Ahogy a nyitány esetében, itt is a megszokott előadói kánon érvényesült; Gál Tamás magabiztosan, nagy rutinnal és lelkesedéssel dirigált. A darab első fele nem is nagyon hagyott maga után komoly kívánnivalót, ám a harmadik és a negyedik tétel elviselt volna egy kicsit bőségesebb energiát, erőteljesebb lendületet.

Csak tippünk lehet arra nézve, hogy az est karmestere és a Danubia Zenekar mennyiben muzsikált volna másként, ha Gál Tamás nem beugróként áll ezen az estén pódiumra. Így az apróbb hibák ellenére korrekt, ám kissé személytelen hangversenynek voltunk tanúi, de mindent meg kell becsülnünk: a hosszú évek tapasztalatán nyugvó rutint, az ezzel együtt járó lelkes muzsikálni vágyást éppúgy, mint a fiatal zenekar érett hangzását és rátermettségét.