Preußisch bewegt (A Frankfurti Rádiózenekar koncertje)

2009. május 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekara
Christian Tetzlaff (hegedű)
Vez.: Paavo Järvi

HAYDN: C-dúr („A medve”) szimfónia, Hob. I:82
BARTÓK: Hegedűverseny
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

Két teljes széksor marad magára az első emeleti középerkélyen, az orgonaülés, meg az első és második emeleti, pódiumhoz közeli oldalülések szintúgy panganak, a földszinten is feltűnően sok a magányosságát palástolni nem tudó foghíj. Talán közeleg az évad vége, idejekorán köszönt ránk a nyáridő, netán túl borsosak voltak a belépők, vagy csak a promóciós gépezet nem szólt elég hangosan? Vagy egyszerűen csak annyira megszoktuk, hogy heti rendszerességgel jönnek-mennek minálunk a nagyágyúk, hogy fel sem ocsúdunk már a dörgésükre?

Igazából mindegy is, mi e viszonylagos érdektelenség oka, a lényeg, hogy alig több mint félház fogadta a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának muzsikusait péntek este a Nemzeti Hangversenyteremben. Pedig a programban nincs semmi riasztó, sőt: a közönségkedvenc Medve-szimfónia Haydn mester tollából, Bartók ezerszer hallva is frissnek ható Hegedűversenye és a jó bevált Brahms-szimfónia (ezúttal a c-moll), azoknak, akik a tutira mennek. A vastaps azért így is szépen tud szólni, még a ráadás közben elszivárgók ellenére is – ha őszinte. Kivált, ha az elnyűhetetlen magyar táncok közé még egy kis sarki fény, szomorkás valcer is vegyül.

Elfogadom: Frankfurt zenekara papíron nem tartozik Németország legkapósabb együttesei közé, hogy a sokat látott pesti ember mindent odahagyva rohanjon látásukra. Ha valamely német nagyváros intézménye zárkózni látszott is Berlin, Drezda, Lipcse, München hírneves gárdái mögé az utóbbi években, azokat inkább Kölnben, Hamburgban, Stuttgartban kerestük. Ami változott Frankfurtban, az csupán a zeneigazgató személye: Paavo Järvié. Järvi második generációs conductor doctus, édesapja évtizedekig volt meghatározója Észak-Európa szimfonikus zenekari életének Stockholmtól Glasgow-ig, s a hírek szerint Paavo öccse, Kristjan is megvetette a lábát ezen a pályán. Ez így már egy komplett dirigens dinasztia; ahogy manapság egyre gyakrabban hallani, a Järvi klán.

Az est szólistája, Christian Tetzlaff három éve egyszer már meggyőzte a magyar közönséget képességeiről. (Jómagam azon a koncertet ismertem és szerettem meg Karol Szymanowski hegedűversenyét.) Korunk egyik leginkább intellektuális hegedűművészének gondolom, játékmódja hitem szerint mindenki másénál hűbben közvetíti a jelen emberének egzisztenciális szorongását: hegedűhangja többnyire izgatott, töprengő, tépelődő érzetet kelt – van benne valami a német nyelv retorikus határozottságából, ellentmondást nem tűrő állhatatosságából. A Bartók-koncert igazi nagy falat, s Tetzlaff a nehezebb utat választotta, szinte lerohanta a darabot. Szólója inkább volt súlyos és metsző ugyanakkor, lendületes és feszes, mintsem precíz, vagy lírai alakot vett volna magára. A poétikusabb részek is gondolkodónak, filozofikusnak hatottak; intonációja erőteljes, helyenként már-már agresszív volt. Tetzlaff sohasem a könnyű hatást keresi, hanem az összefüggéseket. Nem a közönséggel kommunikál, hanem a darabbal, vagyis a darabon belül maradva bontja ki annak kapcsolódási pontjait. De szinte bevonja a hallgatót a műbe, nem pusztán elétárja azt. Együtt gondolkodunk, együtt lélegzünk a szólistával, együtt küzdünk a darabért, mert nem kapunk készen semmit. Tetzlaff nem tényeket sulykol, hanem kérdéseket tesz fel, amikre újabb kérdésekkel felel. Egy egységes, sűrű és megbonthatatlan egész nála a Bartók Hegedűverseny.

Cseppet sem lep meg, hogy éppen Németország berkeiben találni ekkora tartalékokat. A magas szintű képzésnek és a sok száz éves hagyománynak hála, persze, hogy itt. Ám nem ettől lett a Frankfurti Rádiózenekar keresettebb zenekar mostanság, hanem zeneigazgatója révén. Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga. Hogy manapság ez is elég ahhoz, hogy valakit a legjobbak közé utaljon a régi titánok megfejthetetlen csodáin edződött szakmai elit, vagy a koncertlátogató, lelkes közönség, nem a személyt minősíti. Bár az iménti kijelentésem akár még dehonesztáló éllel is hathat a karmester személyére nézve, jelzem, nem annak szántam. Ellenkezőleg. Páratlan muzikalitásának hála, Paavo Järvi méltán lett generációjának egyik legkelendőbb dirigense. Hiszem, hogy ennek köszönhető a népszerűség, melyet hazája nemzeti zenekara mellett Cincinnati, Bréma és Frankfurt szimfonikusaival kivívott magának.

Könnyű belátni, pontosan erre a muzikalitásra, mint elsősorban igényelt karmesteri virtusra van szüksége a Frankfurtiaknak. Bármennyire is jó erőkből áll az együttes, ez mindenekelőtt technikai értelemben vett perfekciót takar. A zenekarnak Järvi ösztönös zenei gondolkodása nélkül nincs saját arca (vagyis rá jellemző stílusa, nyelve, kifejezésmódja), mely az élvonalba emelné. E nélkül a hideg profizmus szürke bábjai lennének alighanem.

Erről mesélt nekem az este. Így láttam meg azt a különös fényt, csillogást, mely a Medve-szimfóniát bevilágította, a „krómot”, mely a Brahms-darabot bevonta. A pontos játék, a hallatlanul precízen adagolt dinamika, a könnyedség és komótos brummogás ideális oldatát. Nem a zenekar játéka, hangja az, ami egyénivé teszi őket, hiszen valójában nem mutatnak semmi különöset, semmit, melyet mások ne tudnának. (Ha van valami, amit mint „személyiségjegyet” feljegyezhetünk erről a zenekarról, az talán némi poroszos keménység). A vonóskar csupán hozza az elvárt magas színvonalat, a fafúvós szólók sem felejthetetlenül szépek, a rezek legfeljebb átlagosan jók, az összhang az elvárható mértéket ölti. A többlet a karmester mindenek feletti muzikalitása, érzékenysége, emberiessége, tudása. Johannes Brahms c-moll szimfóniája is ezt a nehezen analizálható elegyet közvetítette, melyet meghallani komikusan könnyű, szavakkal visszaadni lehetetlenül nehéz.