A szellem, az erő és a bánat (Gergijev és a Londoni Szimfonikus Zenekar)

2009. május 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Londoni Szimfonikus Zenekar
Vez.: Valerij Gergijev

PROKOFJEV: Klasszikus szimfónia
STRAVINSKY: Szimfónia három tételben
RAHMANYINOV: Szimfonikus táncok

Kedd délelőtt egy kritikáról beszélgettem. Az írás szerzője egy hegedűs technikai képességeit számára szokatlannak minősülő mozdulatai alapján ítélte meg, helyesebben el. Én meg felidéztem kezdő zongorista éveimet, amikor oly sokszor kaptam a fejemre, mert nem eléggé kerekített tenyérrel nyúltam a hangszerhez. Részletkérdés – mondtam most – hány nagy zongorista használja rendellenesen hangszerét, de zseniálisan. És soroltam. Csak az számít, hogy mi szól.

Néhány óra elteltével személyesen győződhettem meg e mondat igazságáról. A Londoni Szimfonikusok élén hadonászó Valerij Gergijev ma bármely karmesterversenyen kiesne. (Pedig annakidején megnyerte a Karajan-versenyt.) Mit kiesne, még az előválogatáson se jutna túl. Gergijev elköveti az összes alaphibát, amit csak lehet, mintha ezzel csak az akadémikus nagymestereket akarná bosszantani. Merev könyökkel, merev csuklóval dirigál, az oly értelmetlennek tartott függőleges mozdulatok gyakori és aritmikus használatával. Egy biztos: rettentő szokatlanul teszi a dolgát.

És mégis: a zenekar szólt, mint az álom. Gergijev fantasztikus diminuendókat művelt hangszerén, mi meg áhítattal hallgattuk. A tételek között nem hogy pisszenni, levegőt venni sem mertünk. A hírhedt budapesti publikum, amely a koncerteket normális esetben tüdővészes Violettaként haldokolja végig, ezúttal csendben várta a darabok végét, hogy azután annál nagyobb ovációban részesíthesse a karmestert és együttesét.

Pedig Gergijev nem könnyítette meg a közönség dolgát. Nem az Eroica fél éven belül ötvenötödik előadását hozta ide nekünk, nem valami könnyen pergő, ismert slágert. Kemény orosz műsort a XX. század első félidejéből, ami azért megér egy misét.

A négy nagy huszadik századi orosz komponista (Prokofjev, Rahmanyinov, Stravinsky és Sosztakovics) közös nevezője volt, hogy mindegyikük életét megborította egy kicsit az a bizonyos Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Az utolsó otthon maradt és vívta élete végéig saját kis zseniális különharcát, de az első három elmenekült. Prokofjev 17 évig bírta a hazátlanságot, és otthagyva a világhírt hazatért a rendszer szolgálatába. Rahmanyinov nem ment vissza, de ebbe (utóbb) belepusztult. Mindannyiuk közül a cinikus Stravinsky bírta legtovább. Ő több mint negyven évvel később is csak ünnepeltetni tért vissza – néhány napra. Hármójuktól választott Gergijev műsort. Három szimfóniát egymás után, se szólista, se versenymű – nem gyakori eset.

Prokofjev műve, a Klasszikus szimfónia volt a legismertebb. Finom és elegáns, kecses és hajlékony stílusbravúr. Szellemes remekmű, telis-tele megismételhetetlen patronokkal. Az a bumfordi gavotte a harmadik tételben, vagy az az utolérhetetlenül optimista finálé! A béke utolsó felhőtelen pillanata? Kényes mű, nagyon kényes, roppant nehéz kiegyensúlyozni, mert borulékony. Gergijev pedig könnyedén játszogat vele, pálca nélkül.

Stravinsky olyan volt mint egy szivacs. Megszívta magát világfi kalandozásain. A Szimfónia három tételben világháborús filmzenékre hajaz. Meg Bartókra sűrűn, aki akkortájt szintúgy arrafelé járt. Alig vagyunk a Concerto bemutatóján túl. De Stravinsky profi, az ő szimfóniáján 1946-ban sem hallatszott, hogy Bartók-epigon lenne, stravinskys darab a javából. Magába szívta az „amerikás” Bartókot, s erőtől duzzadó Stravinsky lett. A zenekar persze még mindig tökéletes. (Istenem, hallok-e még ilyen oboaszólót valaha?)

Rahmanyinov borongósan élte meg hazája kényszerű elvesztését. A depressziótól sújtott komponista egyre magasabb szintre emelte bánatát, tulajdonképpen minden műve erről szólt. Azt mondják, a Szimfonikus táncok volt a hattyúdala. Ha rosszul játsszák, egy tömény giccs, hollywoodi mázolmány az egész. Ezen az estén valami hatalmas ívben feszülő remekművet ismerhettünk meg. (Tényleg, játszotta ezt egyáltalán valaki nálunk?) Az óriási együttes egyetlen közös akarat, amolyan sátáni erő mentén adta elő. A bombasztikus véget követően pedig elemi erővel, a visszafojtott vulkán mindent elsöprő érzésével robbant ki a bravó.

Nagyon nagy dirigens ez a Gergijev, fantasztikus ez a zenekar, nincs mit mondani.
Így én menekülőre fogom, gyorsan el a Sátán keze közeléből.