Ez a lemez az utolsó stúdió-Ring befejező darabja, és gyanítható, hogy a lemezpiaci \"szűk nadrágszíj\" politika miatt nem is nagyon lesz újabb stúdiófelvétele a monumentális műnek.

Ami azelőtt csak egy-egy jelenet erejéig tűnt fel operaszínpadon, az itt egész estés folyamat. A líra és a dráma helyett a tréfa és az irónia szűnni nem akaró keveréke fogadja a nézőt/hallgatót.

Bár a mű eredetileg nagy sikert aratott, s elég gyorsan elterjedt Európában, később eltűnt más Rossini-operák árnyékában. Az évszázadnyi Csipkerózsika-álomból Maria Callas élesztette föl.

Karajan, aki 1965 és \'67 között rendszeresen dirigálta a művet Salzburgban, igen aprólékosan válogatta össze e \'70-es produkcióhoz az előadógárdát. És ez esetben úgy vélem, ez volt a siker záloga.

A 20. század második felében több kísérlet is történt a mű eredeti szerzői szándék szerinti átdolgozására. Ezek közül az 1970-es évekbeli, Oeser-féle változatot hallhatjuk e lemezen.

A Porgy és Bess, ahogy eddig ismertük, nem egészen ugyanaz, mint az eredeti Broadway-verzió. John Mauceri amerikai karmester most előállt az 1935-ös, úgynevezett szerzői produkciós változattal.

Egy évvel a Callas, Gobbi és di Stefano fémjelezte Rigoletto-felvétel előtt készült ez a most újrakiadott lemez, amely jó 50 év távlatából visszatekintve is kiállja az idő próbáját.

A szólisták megteszik, amit kell, de azon a minden hitet - zenébe vetett hitet - nélkülöző, lélektelen, élettelen muzsikáláson, ami karmesterből és zenekarából árad, képtelenek segíteni.

Sokak szerint minden idők legjobb Salome-felvétele készült el 1962-ben a Deccánál. Az anyagot idén újra masteringelve, digitálisan feltupírozva jelentették meg dupla CD-n.

A zenekar mindent eljátszik, az énekesek is egytől egyig hibátlanul és pontosan hozzák a sokszor kegyetlenül nehéz szólamokat. És mégis, a hallgató végig hiányérzettel küzd.