Lehet - sőt biztos -, hogy a lemezen hallható énekesek nagy része szinte semmit sem jelent az ötven év alatti generációnak, de ez már a mi szégyenünk, és nem kisebbíti az egykori sztárok érdemeit.
Mert - és ez is tény - igazi sztárparádé a szereposztás.

A bemutatót már nem érte meg, de Karajan - szokásához híven - még a salzburgi premier előtt, 1989 elején lemezre vette az Álarcosbál úgynevezett svéd változatát.

Az ember nem szívesen ír kortársakról jót. Kortárs operáról pedig eleve nem túl nagy lelkesedéssel kezd el gondolkodni a recenzió szerzője. Kortárs is, opera is… Szerkesztő Úr! Hát bántottam én magát?!

A New York-i Metropolitan Operaháznak ez az 1961-es előadása talán az utolsó volt az olasz operajátszás történetében, ahol még igazi nagy hangok feszültek egymásnak. Pedig a dolog, ha jól emlékszem Rudolf Bing könyvére, rosszul indult.

Milyen tanulságot szűrhet le ebből a lemezből a magamfajta zenebarát, aki \"sajnos\" nem eléggé idős ahhoz, hogy személyes élményekből ítélhesse meg a régi és a mai operaelőadási stílust.

Poldini ügyesen lavíroz a nemzeti romantika és a modernebb nyugati áramlatok között. Sikerének záloga az egyensúlyra való törekvés, ahol a német vígoperai hagyomány jól megfér a verbunkossal, az operettes ízekkel és a magyar couler local-lal.

Karajan több operát kétszer vett fel - kivétel nélkül úgy, hogy másodszorra legfeljebb elérte, de nem haladta meg az első verzió színvonalát. Sőt!

A Knappertsbusch felvétel kiadására sem szándéka sem lehetősége nem volt az EMI cégnek. A szalagot most sikerült megvásárolnia a Testament kiadónak.

A Decca Ernani lemezfelvétele valóban régi és új: 1987-ben vették fel, de csak tizenkét évvel később került kiadásra. Ezzel együtt is, még várhattak volna vele.

Tudomásom szerint nálunk vagy másfél évtizede játszották utoljára Delibes legnépszerűbb, vagy pontosabban, egyetlen ismertebb operáját. Akkoriban a debreceni operatársulat tűzte műsorára.