Verdi: Ernani

Verdi: Ernani Pavarotti, Sutherland, Nucci, Burchuladze Bonynge Decca 421 412-2

Jó dolog a hangrögzítés. De nem feltétlenül.
Verdi Ernanijának bécsi, genti előadásairól már beszámoltam, most kedvet kaptam meghallgatni a Decca régi-új lemezfelvételét is. Valóban régi és új: 1987-ben vették fel, de csak tizenkét évvel később került kiadásra. Ezzel együtt is, még várhattak volna vele. A cég mint Sutherland és Pavarotti utolsó közös lemezfelvételét aposztrofálja. A neves szopránról kínos most írnom. Meggyőződésem, hogy hangja fénykorában sem volt igazán megfelelő Elvira szólamához. Itt, a hatodik X táján egy-egy koloratúra bravúros megoldása még mindig bámulatra késztet, de a szerep nem erről szól, és rettentően zavar a voce öreges lebegése.

Pavarotti persze Pavarotti, a maga mediterrán fényű hangjával, noha tíz évvel korábban többet nyújthatott Ernaniként. Érdekes, hogy pont a nyitójelenetben tűnik szárazabbnak, beszűkültnek. Pavarotti ugyanakkor - szemben az összes többi forgalomba került Ernani lemezzel - elénekli a II. finálé utólag komponált áriáját és cabalettáját, afféle elő-Trubadúrzenét. (Az ária zenekari kisérete kisértetiesen emlékeztet Manrico f-moll áriájára!). Tizenkét év elegendő kellett volna hogy legyen a Decca számára egy adekvát műsorfüzet elkészítésére. Az angol kisérőszöveg épp e raritásról nem tesz említést (pedig talán ez lehet az egyetlen ok arra, hogy a CD-t megvegyük...), nincs külön "track" jelzése sem, hanem egy unalmas rövid jelenetet kell előtte vegighallgatni (2. CD, 6. sáv). Az ember általában visszasírja az LP-s operafelvételek gazdagon illusztrált kisérőfüzeteit. Itt értelemzavaró sajtóhibák is előfordulnak ("Se t\' ami" a korrekt "Se m\' ami" helyett, 142. old.)

Szinte semmi jót nem tudok elmondani a Don Carlót éneklő Leo Nucciról. Talán csak annyit, hogy itt még nem annyira rossz, mint néhány későbbi lemezen. Ennyire nem lenne Verdi-bariton, hogy ezt az érdektelen hangú, szinte csak a forte tartományban éneklő (alacsonyabb dinamikai kisérletnél bántóan nazálissá, fakóvá váló) hangot kell foglalkoztatni? Nucci valószínűleg rendkívül intelligens művész, s becsületére legyen mondva, sosem felejtem el azt a bolognai Rigoletto-előadást, vagy tíz éve, ahol a dirigens Daniele Gatti a Cortigiani-t valami észvesztően gyors tempóban indította - Nucci lépést tudott tartani. De ez a prózai, földhözragadt, kisstílű karakter lenne Don Carlo? Nem hiszem.

Silva: Paata Burchuladze. Impozáns basszushang, sajnos itt már annak jeleivel, ami a pálya kiteljesedésének elmaradásához vezettek: turbulens passzázsokban elkent éneklés, mezzoforte alatt "hátraeső" hangképzés, s egyáltalán, az igényesség, a mívességre való törekvés hiánya. (Emlékszem, amikor 1988-ban először hallottam egy dalesten Pozsonyban: első megszólalásakor önkéntelenül belekapaszkodtam ülésem karfájába, a szó szoros értelmében elsöprő volt a hang volumene. Aztán jöttek az apró technikai döccenők, és az sem volt felemelő, ahogy a művész rendszeresen zsebkendőjébe fújta orrát, majd ugyanazzal megtörölte izzadt homlokát...)

A Walesi Opera ének- és zenekarát Richard Bonynge dirigálja, akkurátusan, egy Gardelli, Muti, Schippers, Levine ritmikus feszültsége, izgalma nélkül. A hangtechnika közepes.

Ha valaki Sutherland és Pavarotti együttműködésére kíváncsi, ott a Rigoletto, a Puritánok, s mindenekelőtt a Turandot felvétele. Pavarotti Ernanija a Metropolitan TV-közvetítésében meggyőzőbb volt, s az előadás egésze is túlszárnyalta e lemezfelvétel színvonalát. Csak azoknak tudom javasolni e Decca-dobozt, akik abszolút Pavarotti- vagy Sutherland-fanek.