Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Puccini: Turandot

2001-08-26 00:00:00 Heiner Lajos
\"BirgitPuccini: Turandot
Birgit Nilsson, Franco Corelli, Anna Moffo, Bonaldo Giaiotti, Frank Guarrera, Robert Nagy, Charles Anthony, Alessio De Paolis, Calvin Marsh
Chorus and Orchestra of the Metropolitan Opera
Leopold Stokowski
Memories HR4535/6 ; Datum DAT12301

Szabad-e írni egy olyan CD-ről, amely egy negyven éve elhangzott előadást mutat be? Amely hébe-hóba bukkan fel ("kalóz" felvételről van szó, az én példányomon (Fabbri Editor OP 23) a "non in vendita" felírás szerepel, de láttam már más "reinkarnációban is). Mely persze hangzásban messze nem oly tökéletes, mint a korszak stúdiófelvételei.

Nem tudom, hogy szabad-e. De kell. Muszáj.  Kényszerítést érzek, hogy megtegyem.

A New York-i Metropolitan Operaháznak ez az 1961-es előadása talán az utolsó volt az olasz operajátszás történetében, ahol még igazi nagy hangok feszültek egymásnak. Pedig a dolog, ha jól emlékszem Rudolf Bing könyvére, rosszul indult. Leopold Stokowski dirigált, aki a bemutató előtt nem sokkal balesetet szenvedett, és mankókon járt. A színpad, az énekesek, a zenekar, a kórus a legkevésbé érdekelte - annál inkább az, hogy a reflektorok jól kiemeljék vezénylő mozdulatait, elegáns hajzuhatagát. Franco Corelli szokásos idegrohamai menetrendszerűen jelentkeztek. S mégis, ezen az estén, illetve valószínűleg délutánon, hiszen egy rádióközvetítés maradt fenn, csoda történt.

\"Színpadkép\"
II felvonás, 2 jelenet.
Birgit Nilsson, Franco Corelli, és Alessio de Paolis.
Photo by Louis Mélançon, 1961

Corelli. Tessék kérem meghallgatni Corellit, a hihetetlenül gyönyörű hangszínt, a robosztus, lúdbőröztető magasságokat (II. finálé C-je!!), a szenvedélyt, átélést. Az "In questa reggia" végén egy leheletnyivel hamarább lép fel a diadalmas csúcshangra, mint Nilsson, de ez talán az élő előadásból származó pontatlanság. Corelli volt az utolsó nagy tenorbölény, a Zenatellok,  Pertilék, Monacok fajtájából, pótolhatatlan. Haha, bizonyos José Cura, napjaink ügyeletes tenorzsenije? Corellivel összevetve olyan, mint most a Vasas az Aranycsapathoz képest. Minden tiszteletem Marton Éva Turandotjának, de a fénykorában lévő Nilsson az utolsó Puccini-opera
címszerepében felülmúlhatatlan. Hátborzongató, amikor ez a két voce össszekapaszkodik.

Csak egy árnyalatnyival alacsonyabb kategória a Liut éneklő Anna Moffo, talán nem is a vokális matéria, hanem az időnkénti édeskésnek tűnő stílus miatt. És Bonaldo Gaiotti, akit harminchárom évvel később Luxorban még mindig impozáns Ramfiszként hallottam. Igazi basso cantante. Luxus Timur szerepére, ahogy luxus az egész szereposztás (a Pinget alakító Frank Guarrera Toscanini Fordja volt, a Metben előző évadban a Boccanegra címszerepét is rá osztották.)

És az öreg Stokowski. Bármi bárhogyan is történt, ennek a zenekarnak színe, sodrása, ereje van. S micsoda dinamikája!! A második finálé nagy crescendóját talán egyetlen stúdiófelvételen nem hallani ekkora fokozással.

Viszkető izgalommal bír ez a felvétel. Nagyon-nagyon keveset ismerek ilyet. A Toscaninié közül egyiket sem tartom annak. Olyan hatású, mint a Mexico City-beli Aida 1951-ből, Callasszal és Monacoval. Vagy Panizza Metes Boccanegrája, ahol Pinza és Tibbett balhézik össze. Ugyanezen karmester Otellója, vagy Álarcosbálja.

Voltak persze 1961 után is jelentős tolmácsolások az olasz opera világában, Kleiber Otellója, egy-egy Karajan vagy Solti vezette produkció. De azt hiszem, mégis ott és akkor, 1961-ben a Metropolitanban múlt ki végleg az igazi olasz operajátszás, valami végérvényesen, visszavonhatatlanul eltűnt az életünkből.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.