Álarcosbál

osbál\" align=\"right\"> Verdi: Az Álarcosbál
Josephine Barstow, Placido Domingo, Leo Nucci, Sumi Jo,
a Bécsi Állami Operaház énekkara, Bécsi Filharmonikus Zenekar
vez. Herbert von Karajan
Deutsche Grammophon CD 449 588-2

Ma is érzem azt az izgalmat, ami 12 esztendeje fogott el, amikor először láttam-hallottam operaelőadást a Salzburgi Ünnepi Játékokon - az Álarcosbált.

Az előző évi bemutatót még Herbert von Karajan próbálta, de ő a premier előtt nem sokkal meghalt. Solti vette át a darabot, aki a következő évben az előadások zömét dirigálta is. Emlékszem, amikor a hihetetlenül nagyszámú sznobság az első Oscar-ária első strófája utáni pillanatnyi generálpauzában elkezdett tapsolni, Solti dühödten fordult hátra és intette le öket. - De ez az írás nem erről szól, hanem az eredeti szereposztás szerinti bemutatóról... Karajan ugyanis - szokásához híven - még a salzburgi premier előtt, 1989 elején lemezre vette a mű úgynevezett svéd változatát.

Valahogy eddig nem tudtam ezt a CD-t meghallgatni - most viszont rögtön elbűvölt.

Mindenekelőtt: itt szinte semmi nyoma az öreg Karajan excentritásainak, az énekeseket elnyomó hangözönnek, a l\'art pour l\'art széphangzásnak, bár itt is gyönyörű a zenekar tónusa. (Megjegyzem: a Mestert egyetlen alkalommal hallottam élőben, akkor a Berliniekkel. A hangzás ott is ugyanolyan \"creamy\" volt, mint a lemezeken.)

Milyen Karajan koncepciója? Olcsó poén lenne azt írni, hogy egy öregemberé - és ráadásul nem is lenne igaz.

Érdekes, hogy egy másik karmesteróriás, Toscanini életében is az Álarcosbál volt az utolsó operaprodukció (87 éves korában), és az az előadás az olasz Maestro egyik legdrámaibb, legkoherensebb interpretációja (és amit kevesen tudnak: az előadás csúcsának számító szoprán-tenor kettőst Toscanini emlékezetes, memóriazavaros utolsó koncertje után hónapokkal vette fel, és a zeneszek mégis úgy emlékeznek, mintha egy fiatalemberrel találkoztak volna).

Karajan sok helyütt lassabb a megszokottnál, de ez most valahogy indokoltnak tűnik. Páratlanok legátói, ha kell, áttetsző a zenekari hangzás, hihetetlenül feszültek a nagy csúcspontok. A karmester nagyságára jellemző, hogy jóval többet \"hoz ki\" a Gustavson-Riccardo szerepet harmadszor lemezre éneklő Domingóból, mint a két korábbi felvétel dirigense (bizonyos Abbado és Muti urak). A hang valamivel szárazabb, mint korábban (hiába, Domingo ekkor már \"hivatalosan\" is a negyvennyolcadik évében járt), de az átélés, a színezés komplexebb. Ilyen széles dinamikai palettával talán soha nem hallottam énekelni ezt a szólamot.
Vitatható Josephone Barstow mint Amelia, úgy emlékszem, Salzburgban sem tetszett. Ez nem egy igazi olaszos hang, vibrátója is zavaró, ugyanakkor a formálás, a művészi intelligencia vitathatatlan. Kellemes meglepetés volt Leo Nucci mint Ankerström. Számomra mindig érthetetlen marad, hogyan lehet napjaink egyik vezető Verdi-baritonja, de itt önmagát hazudtolja meg. A hang erős, de nem egysikú kiabalás, az alakítás meggyőző.
Nagyszerű Sumi Jo (Oscar), a comprimariók hitelesek.

Mindent együttvéve mégis nehéz megfogalmazni e felvétel értékeit. A Votto-féle előadásban ott van három zseniális énekes, Callas, di Stefano és Gobbi. A Toscaninié - dacára a nem mindíg elsőrangú hangoknak - változatlanul etalon. Aztán a Metropolitan 1940-es élő előadása, Ettore Panizza utánozhatatlan drámai irányítása alatt, a fiatal Milanovval, Björlinggel és Svéd Sándorral - ahogy a múltkor prágai karmester barátommal meghallgattuk, úgy vélte, talán a legjobb Ballo...

Ez a Karajan-felvétel nem helyettesíti az előbbieket, de meg kell hallgatni! Nemcsak szimbolizmusa miatt (\"Addio miei figli, per sempre\" a finéléban). Ez a produkció az első pizzicato-akkordtól az utolsó drámai tuttiig egy karmesteróriás kézjegyet viseli magán.