Amikor a Motezumát bemutatták, Vivaldi mögött már 20 éves operaszerzői múlt állt. Mindent, amit tudott a zenéről, operáról, színpadról, a legmagasabb szinten valósította meg ebben a műben.

A most ismét megjelentetett Karajan-féle, 1963-as Tosca igen jól sikerült munka, ám ami a leghihetetlenebb: a 43 éves felvétel úgy szól, mintha most készült volna.

Bár nem A trubadúrt tartják az operák operájának, ezt a lemezt meghallgatva sokan a szívükbe zárhatják Verdi zeneileg elsőrangú, ám finoman szólva is érdekes cselekményvezetésű művét.

Az 1954-ben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon készített - néhány kínos perc ellenére izgalmas - felvétel méltóan tükrözi a korban még nem, de megközelítésben már oly távoli hőskort.

Egyéni, de minden tekintetben indokolt karakterek születnek az előadók tolmácsolásában. Mind a szólisták, mind a közreműködő együttesek joggal lehetnek büszkék erre a felvételre.

Egy titokban kihallgatott kocsmai beszélgetés szerint az idei salzburgi Traviata, akárcsak Violetta, minden pénzt megért. A lemezfelvételt hallgatva egyet kell értenünk ezzel.

Minden bizonnyal az Anyegin egyik legjobb felvétele jelent meg most újra. A szólisták szinte kifogástalanok, és az egész felvételt beragyogja Szemjon Bicskov karmesteri géniusza.

A felvétel nem új, az 1987-es produkció már korábban megjelent, akkor is élénk fejcsóválást és hümmögést, no meg némi elismerést kiváltva. Ma sincs ez másképp!

Bármilyen szellemesek is Gardiner ötletei, s akármilyen jók az előadók, számomra ez a lemez akkor is inkább ritkaságánál fogva érdekes, nem pedig zsenialitásánál fogva értékes.

Rattle lenyűgöző intelligenciája most is működik. Hangzásban, megformálásban minden tökéletes, de valahogy ezeknek a szerepeknek nem áll igazán jól a maestro varázslatos szellemvilága.