Nagy siker volt! (Don Giovanni / Furtwängler)

MOZART: Don Giovanni
Caesare Siepi, Elisabeth Schwarzkopf, Elisabeth Grümmer, Otto Edelmann, Anton Dermota, Erna Berger, Walter Berry, Ernster Dezső
Chor der Wiener Staatsoper
Wiener Philharmoniker
Wilhelm Furtwängler
EMI Classics
0946 3 36799 2 4

Most, hogy az egész világ önfeledten ünnepli Mozart születésének 250. évfordulóját, a legnagyobb lemezcégek - nagyon helyesen - egymást túllicitálva jelentetik meg a Mester alkotásait. Különös iróniája ugyanakkor a helyzetnek, hogy - bár sejthetően nem beszéltek össze - mégis szinte kivétel nélkül mindannyian az 50-es, 60-as évek terméséből szemelgetnek. Oka lehet ennek egyrészt a minimális gyártási költség, a jelentősen csökkent előadói jogdíj, de még inkább az a tény, hogy az akkori idők művészeti színvonala a mai művészgeneráció számára - kis kivételtől eltekintve - elérhetetlen bizonyul.

Az EMI a versenyben a Salzburgi Ünnepi Játékok 1954. augusztus 3-i előadásának felvételével indul. Tegyük hozzá mindjárt: nagy rizikót nem kellett vállalnia.

A Don Giovanni nagy siker volt, nagy karmesterrel, nagy énekesekkel. S mostanság ennél többre már nincs is szükség. De azért kerüljünk beljebb, nézzük/hallgassuk meg közelebbről is e felvételt!

A karmesteri pultnál minden idők legrangosabb Wagner-dirigense, Wilhelm Furtwängler. Nem volt egészséges, de akkor még senki sem sejtette, hogy ez lesz az egyik utolsó felvétele, halála előtt alig négy hónappal. A produkciót már \'53-ban bemutatták és szinte változatlan formában adták egy évvel később. Furtwängler nem véletlenül híresült el Wagner kapcsán. Kissé kimért tempói olykor meg-megakasztják Mozart zseniális lendületét (így például az utolsó nagyjelenetben, Don Giovanni pokolra szállásánál). Máshol meg azt érezzük, hogy a karmesternek még szüksége lenne néhányszáz ütemre, hogy igazán hatásosan kifejtse mondandóját. Ez leginkább a szoprán áriákban tűnik föl. (Persze az is lehet, hogy ebben az énekesnők is ludasak egy kicsit.)

Mindemellett Furtwängler produkál néhány utolérhetetlen pillanatot is. Ilyen például a Leporello híres Regiszteráriája (Madamina, il catalogo e questo), ahol a zenekar és énekes a színek játékosságának pazar tűzijátékával kápráztat el bennünket, vagy a címszereplő szerenádja (Deh, vieni alla finestra) a II. felvonásból, ami a hangi csábítás egyik leghatásosabb felvétele. (De ehhez ugye, kellettek az urak is.)

A fentiekből is sejthető, hogy a fantasztikus szereplőgárda ellenére (Salzburgban akkor is volt pénz) aznap a férfiénekesek teljesítménye volt sikeresebb. A címszerepet a kor egyik legfiatalabb Don Giovannija, Caesare Siepi énekli. Nemcsak énekli, személyesen megéli. Siepi nem bariton, igazi drámai basszus, nagy és biztos baritonmagasságokkal. Férfiasan tömény hang, nem mellékes körülmény, hogy a hatalmas vocénak kifejezetten jót tettek a dirigens lassabb tempói. Az előadássorozat egy néhány nappal későbbi előadását filmen örökítették meg (Elvirát ott Lisa della Casa énekli), így láthatjuk, Siepi nemcsak hangban, de megjelenésben is elsöprő jelenség volt.

Szolgáját, Leporellót a szintén grandiózus hangú Otto Edelmann alakítja. Wotan, Amfortas és Osch báró világhírű megszemélyesítője láthatóan és hallhatóan lubickol a könnyű buffó szerepben. Nem egyszerűen utánozni akarja gazdáját, hanem a maga bumfordi módján szeretne éppúgy hódító lenni, mint amaz teljes lovagi megjelenésében - persze sikertelenül. Hangban tökéletesen hozza a figurát, egyszer simulékony, máskor törtető kisember, afféle jószándékú Sancho Panza.

Anton Dermota legendás Don Ottavióját nagy öröm hallgatni. Nem az az olvatag tenorhang, amit a későbbi korok rendezői szerettek a gyámoltalan férfitípus, a majdani papucsférj szinonimájaként értelmezni. Õ inkább a környezete által meg nem értett, kapcsolatban is magányos alakot hozza. Mozart-frazeálása egy olyan eszményi tenorhangzást teremt, ami még a közvetlen utódoknak (Alva, Gedda, Schreier) is joggal okozhatott kellemetlen perceket.

Walter Berry mindössze 25 esztendősen énekelte Masetto szerepét, ezzel hozva kínos helyzetbe a bőven édesanyja-korú Zerlinát. Persze már ennyi idősen is mindent tudott Mozartról. Remek hangulatfestő elemekkel operálva nagyszerűen mutatja be az urakat kicsit lenéző, de mégis báván utánzó parasztlegényt. Áriájába (Ho capito, signor, si!) mi már belehallhatjuk a későbbi híres Leporello-alakítását is.

Magyarországot e felvételen Ernster Dezső képviseli (a borítón persze \"Desző\"-sítve). A Komtur sziklatömbből faragott figuráját nemesen könyörtelen hangon, a fináléban túlvilági színekkel rajzolta meg.

Sajnos a hölgyekkel nincs ilyen szerencsénk.

Erna Berger Zerlinaként már túl volt fénykorán, ami a kiélesedő magasságokon és kicsit kemény dallamvezetésén hallatszik is. Ennek ellenére Don Giovannival énekelt kettősükben (La ci darem la mano) és áriájában (Batti, batti o bel Masetto) megmutat valamit az aranykor édes hangzásképéből.

Donna Annát Elisabeth Grümmer énekli. A máskor oly kitűnő énekesnő ezúttal kínlódik szólam extrém magasságaival, virtuóz futamaival, a nemes hölgy figurája helyett inkább rossz hisztérikát kapunk, aligha szándékosan.

Még nála is nagyobb csalódást okoz Elvira szerepében Elisabeth Schwarzkopf. Fél évszázad után (számunkra már) rekonstruálhatatlannak tűnik a konkrét előadás pontos alakulása. A felvétel viszont olyannyira kellemetlen arculatát mutatja a művésznőnek, hogy kénytelenek vagyunk betegségre, illetve fatális indiszpozícióra gyanakodni. Schwarzkopf az előadás egészén végig hamiskás hangon, nehézkes frazeálással, amolyan \"csőben énekléssel\" rontja az egyéb felvételek alapján róla kialakult kedvező képet.

A kínos percek ellenére izgalmas felvétel méltóan tükrözi a korban még nem, de megközelítésben már oly távoli hőskort. S az előadás, mint hallhatjuk, nagy siker volt.