Kegyelmi állapotban (A trubadúr Giulinival)

VERDI: A trubadúr
Placido Domingo, Rosalind Plowright, Brigitte Fassbaender, Giorgio Zancanaro
Az Accademia di Santa Cecilia Zenekara
Vez: Carlo Maria Giulini
Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5915

A komolyzene rajongóinak döntő többsége sajátos hierarchia szerint értékeli az imádott műveket. Operákról lévén szó, az első helyre leggyakrabban a mostanság évfordulós Mozart művei vagy éppen Wagner zenedrámái kívánkoznak. Esetleg még ráférnek a listára a néhány éve hatalmas népszerűségnek örvendő preklasszikusok, illetve Verdi kései művei. Ám olyat még nem hallott a világ, hogy valakinek pont A trubadúr legyen a non plus ultra. Nos, a dolog nem a tavaly elhunyt olasz dirigens-géniuszon, Carlo Maria Giulinin múlott.

Giulini legendásan sokat próbálta a lemezfelvételeit, állítólag a szerződéseiben kikötötte, hogy ennyi, meg annyi próbát kér egy-egy hangrögzítés előtt. Igen alaposan válogatta ki a közreműködő zenészeket, a Falstaff esetében például olyan énekesekhez ragaszkodott, akik soha nem énekelték korábban az adott szerepet. Az 1984-ben felvett és most újrakiadott A trubadúr a karmester utolsó operafelvétele, és elsősorban a hihetetlenül plasztikus zenekari hangzással, valamint a nagyszerű énekesi teljesítményekkel tűnik ki az opera többi felvétele közül.

A Római Santa Cecilia Akadémia Zenekara csodákra képes Giulini pálcája alatt. Érdemes meghallgatni például a 2. felvonásbeli Luna-ária gyors részének zenekari kíséretét. Meglepődve vehetjük tudomásul, hogy Verdi igazi mestere volt a hangszerelésnek: a más lemezeken alig-alig hallható (!) trombiták hangja a korábban megszokottnál is lendületesebbé teszi a részletet. A háromrészes, 4. felvonásbeli Leonóra-ária, amely szerencsére rövidítés nélkül hangzik el, szintén sokáig emlékezetes, köszönhetően a remek, az énekeseket soha el nem nyomó zenekarnak, valamint az első lemezfelvételén közreműködő, nagyszerű Rosalind Plowright-nak.

Plowrightról sokan elmondták, hogy nem olyan ösztönlény, mint Callas, ám az ezen a lemezen is kitűnik, hogy okos, intelligens énekes, aki tökéletesen tisztában van hangi adottságaival, és esetlegesen annak korlátaival. Mintaszerűen közelít a nehéz szólamhoz, nehéz rajta fogást találni.

Mint ahogy hibátlan a két férfi főszereplő is. A címszerepben Placido Domingo igen nívós alakítást nyújt, az Azucenával énekelt első duettjében, vagy az f-moll áriában példaértékű a teljesítménye, és a Strettát is nagyságrendekkel jobban bírja erővel, mint az évtizeddel későbbi Levine-féle felvételen.
Giorgio Zancanarónál nem sok jobb Luna grófot hallani, sötét, vaskos igazi \"olasz\" baritonhangja pont a szerephez illő. Sajnos nem nagyon találkozni manapság ilyen kaliberű énekesekkel.

Az Azucenát éneklő Brigitte Fassbaender számára viszont érezhetően idegen a szerep. A voce nem mindig illeszkedik tökéletesen a szólam követelményeihez, és ezt a fogyatékosságot a német mezzo sokszor erőszakolt szövegmondással próbálja ellensúlyozni. Mentségére legyen mondva: ez az esetek döntő többségében nem, vagy csak alig zavaró.

Lehet, hogy az ifjonti hév és a pillanatnyi eufória mondatja velem, de ennél jobb Trubadúrt én még nem nagyon hallottam. Jöhet nekem bárki Callas-szal meg Karajannal, del Monacóval, Pavarottival, Tullio Serafinnal vagy éppen Zubin Mehtával, én ezentúl Giulinira és énekesgárdájára esküszöm.