Hol van már a tavalyi … (Ernani / Pavarotti, Sutherland)

VERDI: Ernani
Luciano Pavarotti, Leo Nucci, Paata Burchuladze, Joan Sutherland
Orchestra and Chorus of Welsh National Orchestra
Richard Bonynge
Universal / Decca
475 7008

Nagyon szeretem az Ernanit, nem tehetek róla. Vonz a \"közép\" bel canto, a nagy olasz mester fantasztikus dallamaival, de maga a romantikus történet is, banditákkal, királlyal és lovagokkal, cselszövéssel és harccal, ármánnyal, no meg szerelemmel. (Pedig ez a mű nem Schiller-, hanem Victor Hugo-szöveg megzenésítése.)

A szakmában három-négy felvétel kering Verdi eme hullámzó sűrűséggel játszott opusából. Nekünk mindenekelőtt Gardelli Hungaroton-felvétele kedves még 1981-ből, a csúcsformában éneklő Sass Sylviával, Miller Lajossal és Kováts Kolossal, s címszerepben a másodvonalbeli Giorgio Lambertivel.
Sokáig csak ehhez lehetett hozzájutni, de később beszivárogtak szép sorjában a többiek is: Thomas Schippers 67-es lemeze a mindig elegáns Bergonzival és Leontyn Price-szal, Muti 1990-es évek eleji élő előadása (videón is) a Scalából, Domingo, Freni, Bruson és Gjaurov örömteli tündöklésével. De szívemnek legkedvesebb mindmáig a Dmitri Mitropoulos által életre keltett telivér MET-produkció (tán 1955-ből?), olyan nagyágyúkkal, mint del Monaco, Warren, Siepi és a csúcson már túljutott, de még mindig rendkívül impulzív Zinka Milanov.

Ebbe a békés idillbe robbant most bele a Decca legújabb kiadványa. Persze a felvétel nem új, az 1987-es produkció már korábban megjelent, akkor is élénk fejcsóválást és hümmögést, no meg némi elismerést kiváltva. Ma sincs ez másképp!

De kezdjük a jó oldalán. Richard Bonynge operafelvételeit mindig jó érzés feltenni. Lehet, hogy a szövevényes pálya indulásakor jótékony segítség volt egy primadonna-feleség, aki biztosította a bejutást a legnagyobb operaházak művészbejáróin, de Bonynge hamar kinőtt ebből a szerepkörből. Szép tudatosan beleásta magát (előbb persze az asszony kedvéért, de azután egyre inkább a mesterségbeli tudás elmélyítéséért) a bel cantóba. Zenetudósi aprólékossággal tanulmányozta a XVIII-XIX. század fordulójának operazenéjét, és tapasztalatai egyre inkább érződtek előadásain, felvételein. (Előrejutását szépen nyomon követhetjük, ha meghallgatjuk ugyanazon darab két különböző időszakból származó felvételét - pl. Alvajáró, Lucia stb.)

Bonynge nem egy romantikus dirigens. Távol áll tőle minden teátrális vonás, látványosság, hatásvadászat, egyszóval mindaz, ami az elmúlt fél évszázad sikeres karmestereit általában kiemelte a szürke átlagból. A nyitányt kezdő baljós kürtmotívum nála korántsem szólal meg azzal a drámai színnel, crescendóit nem feszíti a végletekig, tempóit nem a szélsőségek, hanem inkább a középértékek jellemzik. De minden pillanatban joggal hihetjük, hogy valahogy így szólhatott a darab a bemutató táján. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni Bonynge karmesteri ars poeticáját, az az arányos lenne.

A dalmű Ernani jelenetével kezdődik. Személyes emlékeim szerint Luciano Pavarotti ekkor még fénykorában volt, ezért döbbent meg az a sápatag, fénytelen, kicsit szorított hang, ami a nyitóáriában (\"Come rugiada al cespite\") megszólal. A darabot lineárisan hallgatva Elvira, Joan Sutherland következik, majd Carlos alakítója, Leo Nucci, szintúgy hasonló problémákkal küszködve. Amikor a hallgató már erősen gyanakszik, hogy tán a hangmérnök tolt el valamit, mert nem lehet ennyi beteg hang egyszerre, akkor jön Silva. Paata Burchuladze belépésével egyértelművé válik: de bizony lehet. A fiatal grúz basszista ennek pont az ellentéte: hatalmas, makkegészséges hang, tiszta és egyértelmű hangképzés.

Pavarotti a második felvonásra meggyógyult, gyönyörű és karcsú, szárnyaló hanggal kárpótolja híveit - bár meleg és bársonyos hangszínétől kicsit idegen a morc bandita szólama. A betegen felvett első felvonás titka a produkció történetében rejtőzködhet, melyet a szemérmes műsorfüzet éppúgy titokban tart, mint például közreműködők életrajzát.

A produkció története valószínűleg úgy kezdődne, hogy Joan Sutherland, a nagyszerű koloratúrszoprán szerette volna lemezre énekelni a pálya végén ezt az - egyébként repertoárján nem szereplő - operát. Sutherland 1987-ben hatvanegy esztendős volt, ami - sajnos - hallatszik is. Hangja a mély és középregiszterben kifejezetten csúnyán, színtelenül szól, mi több, a hangképzés számos ponton kifejezetten a szöveg rovására valósul meg. A valamikor diadalmas magasságok élesek, sipítva, testetlenül szólalnak meg. A művésznő koloratúr-életművének feltétlen hódolójaként azt tanácsolom, hogy e felvételét (a Turandottal egyetemben) gyorsan felejtsük is el!

Leo Nucci sok-sok produkciójában nem győzött meg arról a világkarrierről, amit ténylegesen befutott, most is ez a helyzet. Maga a matéria viszonylag homogén, de a magasságok már feszítettek. Nem érezzük a személyiség súlyát sem. Valahogy nehéz egy lapon említeni Brusonnal, Warrennel.

A karmester mellett a lemez hőse egyértelműen a harminckét esztendős Paata Burchuladze. A pálya legelején járó basszista azzal hódít, amit a legjobban tudott akkortájt: az elsöprő hangszépséggel és hangvolumennel. Ez utóbbi a mikrofonon keresztül is tökéletesen átjön. Pedig az öreg grand szólama nem akármilyen technikai problémákat vet fel. Maga a fekvés is elképesztő, egyaránt van szükség a mélységre és a baritonális magasságra (a cavatina utáni strettában egészen \"f\"-ig). Ráadásul Verdi több ponton a nehézkes basszushangra rendkívül fürge és látványos dallamvonalat írt. Mindegy, Burchuladze győzi pazarul.

De sajnos ő sem tudja semlegesíteni Sutherlandet és Nuccit, én tehát maradok a jó kis félévszázados felvételemnél, Mitropoulos-szal.