An Englishman in New York (Porgy és Bess / Rattle)

GERSHWIN: Porgy és Bess
Whilard White, Cynthia Haymon, Damon Evans, Cynthia Clarey, Harolyn Blackwell
London Philharmonic Orchestra
Glyndebourne Chorus
Simon Rattle
EMI Classic - 476836 2

Rattle lenyűgöző intelligenciája és kifinomult hallása most is működött. A zenekari anyagban a legapróbb kis szólam is kivehető, a ritmika hajlékonyan lüktet, az akcentusok finoman, mértékkel vannak beleszőve a folyamatba, a hangok íve, a harmóniák színe gondosan megtervezett.

Valami mégis hiányzik ebből az előadásból. Először a Summertime ízekre szedett zenekari anyaga válik bántóvá, aztán az énekesektől jövő ingatag benyomásaink: mintha nem éreznék teljesen fesztelenül magukat a bőrükben. Próbálnak alkalmazkodni ehhez az elvont, költői zenekarhoz, de valahogy ezeknek a szerepeknek nem áll igazán jól Rattle varázslatos szellemvilága.

Gershwin borzasztó érdekes alakja a zenetörténetnek. A századforduló Amerikájában nőtt fel, a ragtime-ok, blues-ok, a születő jazz birodalmában. Jól ismerte és maga is játszotta a Tin Pan Alley (a jazz és a szórakoztató zene terjesztésében nagy szerepet játszó kiadók utcája) népszerű szerzőinek zenéjét, de szabadidejében Bach, Beethoven, Schönberg műveit tanulmányozta. Baráti körében éppúgy ott találjuk Chaplint, Fred Astaire-t, Kálmán Imrét, mint pl. Jasa Heifetzet, vagy Serge Koussevtizkyt.

Amikor nekikezdett a Porgy és Bess komponálásának, már évek óta motoszkált benne a gondolat, hogy operát kellene írnia. Régóta kereste a témát, s Du Bose Heyvard regényének megismerése után is csak alkudozások sora után sikerült szerződést kötnie az íróval.
A darab hosszas érési folyamaton ment keresztül, mire ténylegesen papírra vetették a szerzők: George, Ira és Heyvard.

Ők hárman több hónapra kiköltöztek Folly Island-re, hogy sok európai zeneszerzőhöz hasonlóan testközelből ismerjék meg az embereket, akikről, és akiknek írnak.
Igen. Gershwin számára rettentő fontos volt, hogy mindenkihez eljusson a Porgy és Bess. Többek közt ezért nem a Metropolitanben mutatták be, hanem a Theatre Guildben, ahol a megfizethető jegyárak széles néptömegeket csaltak be az utcáról. Arról nem is beszélve, hogy teljesen szabad kezet kaptak a társulat kialakítását illetően, ami – a különleges igényeket tekintve – egyáltalán nem volt elhanyagolható tényező.

Sok száz embert hallgattak meg a próbaéneklések folyamán. A létrejött társulat tagjai azonban nyilván nem a gettók lakóiból verbuválódtak, hanem egyéni kultúrájuktól réges rég elszakadt emberekből. Így az a fura helyzet állt elő, hogy egy fehér ember tanította őket a feketék sajátos kiejtésére, hangképzésére. A tánc, a mozgás, a ritmus olyan fontos volt Gershwin számára, hogy a Sporting Life-ot alakító prózai színészt hihetetlen kemény munka árán megtanította énekelni, mert nem akarta nélkülözni a minden egyéb tekintetben kifogástalan színészt.

Így alakult ki szép lassan a Porgy és Bess egyedi világa, mely éppúgy magába foglalja a néger spirituálékat, shoutingokat, mint Amerika kortárs populáris zenéjét és az európai kultúra tengerentúlra átjutott részeit.

E mostani előadásban az európai kultúra jelenléte eléggé túlsúlyba került a másik kettővel szemben. Ezért tűnik sok helyen finomkodónak a zenekar és ezért kínlódnak az énekesek is, mert sok helyen, ahol egészen direktnek, beszéltnek, ritmikusnak kellene lenniük, bele vannak kényszerítve egy "művészi operaénekesi" szerepkörbe.

De még így is remek karakterek születnek. Willard White-nak (Porgy) nem ez az első felvétele ebben e szerepben. Kitűnő, ahogy az egyszerű, de végtelenül szerény, magának való nyomorék ember portréját megrajzolja.
Másik igazi telitalálat a Sporting Life-ot alakító Damon Evans.
Kicsit éles, rendkívül világos hangszíne már önmagában is jó alap a kígyótermészetű ügyeskedő megjelenítéséhez. Az énekes apró torzításai, beszédhez közel álló, metsző, bántó hangja még teljesebbé teszi a hallgató negatív érzéseit.

A koncepcióval folytatott enyhe küzdelem inkább a hölgyek produkciójára nyomja rá a bélyegét. Cynthia Haymon (Bess) még viszonylag ügyesen egyensúlyoz a természetesség és a stilizáltság közti szűk mezsgyén. Cynthia Clarey (Serena) azonban nem találta fel magát ebben a szorongatott helyzetben. A színésznőn leginkább az érződik, hogy szíve szerint telis tele rakná szerepét effektszerű elemekkel, jóízű ritmikai, érzelmi manírokkal, de a környezet hatására minden erejét összeszedve visszafogja magát. Ennek következtében viszont az esetek többségében összeszorított torokkal, kissé bántó, nyávogós hangszínen énekel.
Harolyn Blackwell (Clara) viszont egyáltalán nem küzd. Ő elfogadta Rattle nézőpontját, s hihetetlen gyönyörű, hajszálvékony, tűheggyel rajzolt hangokat ereget.

Lenyűgözően profi a kórus teljesítménye. Kristálytiszták, ritmikusak, az elhangzott szöveg minden esetben tökéletesen érthető.

Rattle a Londoniak élén megint valami teljesen újat, a szokásostól eltérőt alkotott. Nála az érzelmek elvesztik elementáris jellegüket. Porgy és Bess viszontagságos, a hölgy részéről eléggé ingatag szerelme ez esetben felmagasztosul. A 2. felvonás allegretto barbaro jelzésű táncmulatsága is erősen stilizálttá válik. A tragikomikus jelenetek - mint pl. a sírásóval folytatott alkudozás - veszítenek szarkasztikus jellegükből.
Hangzásban, megformálásban minden tökéletes, csak kicsit steril.
Valahogy érződik rajta, hogy nem vérből jön, csak egy kívülálló angol úriember rövid látogatása Bronxban.