Egy Tosca a majdnem-hőskorból

PUCCINI: Tosca
Leontyne Price, Giuseppe Di Stefano, Giuseppe Taddei
Bécsi Filharmonikusok
Vez: Herbert von Karajan
Universal / Decca - 2 CD
475 7522

A most ismét megjelentetett Karajan-féle, 1963-as Tosca igen jól sikerült munka, ám ami a leghihetetlenebb: a 43 éves felvétel úgy szól, mintha most készült volna.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy egyetlen valamirevaló operafelvétel sem lehet meg jó énekesek nélkül, ám ez a Tosca-lemez bebizonyította, hogy a hangmérnöki munka sem elhanyagolható dolog. Ebben pedig a Decca a 60-as években talán verhetetlen volt. Elég, ha csak egy mamutprojektet, és hozzá egy nevet említünk: a legendás Ring-felvétel és John Culshaw producer teljesítménye valószínűleg azóta is felülmúlhatatlan a száraz stúdióhangzás \"élővé tétele\" tekintetében. Természetesen jelen Tosca felett is ő bábáskodott, ennek megfelelően a felvétel akármelyik élő előadással felveszi a versenyt.

Vegyük példaként a 2. felvonás nyitójelenetét, amikor Scarpia a nyitott ablaknál a bálon játszó zenészeket hallgatja. Az egész jelenet - stúdiófelvételtől szokatlan módon - életszagú: az ablak valóban kinyílik, a zenekar tényleg mintha többemeletnyi távolságból szólna. Már csak ezekért a finomságokért is érdemes végighallgatni a lemezt.

A felvételt dirigáló Herbert von Karajan ekkor még, mondjuk úgy, törekedett a kottahűségre, amely később (például az erősen ellentmondásos érzelmeket kiváltó, 1982-es, ricciarellis Turandot esetében) nem annyira volt rá jellemző. A tempóválasztás persze néhol szokatlan: a 3. felvonás szerelmi kettőse meglehetősen modorossá válik a vontatott tempóktól. A dinamikai váltások is zavaróak helyenként, és ez általánosságban is jellemző a karmesterre. Nem nagyon lehet anélkül meghallgatni egy Karajan-operafelvételt, hogy ne nyúlnánk állandóan a hangerő-szabályozóhoz. Ezzel együtt a Bécsi Filharmonikusok remekül szólnak, sokszor szó szerint a székbe szögezve a hallgatót.

Az énekesekről szólva: Leontyne Price ideális Tosca, véleményem szerint még Callas-szal is felveszi a versenyt, a mély hangjai utolérhetetlenek. Giuseppe Di Stefano sokszor énekelte Cavaradossit, neki való szerep, ám megmutatkoznak vokális eszköztárának fogyatékosságai, amelynek köszönhetően éneklése néha bizony modorosságba hajlik. Giuseppe Taddei Scarpiája sem nem igazi dúvad, sem nem gazember, mégis okkal-joggal tart tőle mindenki. A Te Deum jelenetben jól bírja a már-már a Sinopoli-féle lemezfelvételt idéző rendkívül lassú tempókat.

Talán sosem volt még ilyen egyszerű sommás ítéletet mondani egy bemutatott felvételről: ezt a Toscát az apróbb fogyatékosságai ellenére legalább egyszer mindenkinek hallania kell!