A szürkék fuvolásai (Varázsfuvola / Abbado)

MOZART: Die Zauberflöte
René Pape, Erika Miklósa, Dorothea Röschmann, Christoph Strehl, Hanno Müller-Brachmann, Julia Kleiter, Georg Zeppenfeld, Kurt Azesberger
Arnold Schoenberg Chor
Mahler Chamber Orchestra
Claudio Abbado
Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5789

Régóta sejlik, de csak most, A varázsfuvola legújabb CD-jének hallgatásakor vált egyértelművé: vége a nagy énekesegyéniségek korszakának. A hanyatlás pedig már régen indult meg. Emlékszem a kiváló Fodor Géza egy kritikájára, amikor épp egy Varázsfuvola-lemez kapcsán említette, hogy Evelyn Lear Paminája és Roberta Peters Éj királynője hibátlan szürkeségével (Õ nem így fogalmaz) nagyon lehúzza a felvétel egyébként mintaszerű éthoszát. Fodor az említett két énekesnő amerikai voltát és ottani énekeskultúráját hibáztatta ezért, ami érthető, ugyanis az a lemez tényleg német kulturális övezetben született, s nem kisebb dirigens irányította, mint Karl Bőhm. Arról a felvételről még tudvalevő, hogy 1964-ben készült. Szerintem ott és akkor indult el a folyamat…

Mégis leplezetlen izgalommal kezdtem hallgatni a Deutsche Grammophon nemrég megjelent CD-jét. Ennek oka, hogy a korszak (szememben) legnagyobb dirigense vállalta a zenei irányítást. Claudio Abbado tudtommal még sosem rögzítette lemezre a Varázsfuvolát, s most (72-73 esztendősen) vélhetően üzenni akart Mozart utolsó operájának felvételével. Így ezúttal nem egy újrajátszást, Fricsay, Klemperer, Karajan vagy mások klasszikus produkcióját, hanem egy mai gondolkodó vadonatúj interpretációját ismerhetjük meg. (Abbado egyébként viszonylag későn kezdett Mozart operáinak rögzítéséhez, de ez akár még érdem is lehetne.)

Nem is húzom tovább: a felvétel technikailag talán a legmagasabbrendűbb az általam ismert Varázsfuvola-előadások közül, de mélységben jócskán alulmarad az említett dirigensek produkcióival szemben. Márpedig a mélység e mű esetében elengedhetetlennek tűnik.

Hol lehet a hiba? Abbado zenekara, a Mahler Chamber Orchestra tényleg mindent eljátszik. Még sosem, egyetlen produkcióban nem érzékeltem ilyen pontosan a zenei szövet összetettségét. Csak egy példa: az Éj királynője híres-hírhedt bosszúáriájában olyan (korábban alig hallott) belső szólamok tűntek föl, amelyek nagyszerűen demonstrálják az énekes szólam zaklatottságát, kiemelik annak kegyetlenségét, mondanivalójának durvaságát. S ez nem csak itt, de végig, a teljes produkcióban érezhető, érzékelhető tendencia. Az énekesek is egytől egyig hibátlanul és pontosan hozzák a sokszor kegyetlenül nehéz szólamokat. Egyszerűen szólva: tökéletesek. És mégis!

És mégis, a hallgató végig hiányérzettel küzd. Sarastro megszemélyesítője, René Pape fantasztikusan nemes basszbariton hang birtokosa, de a figura mégis jelentéktelen marad, és nemcsak azért, mert az énekes a legmélyebb fekvésben adós marad az igazi basso profondo természetes könnyedségével.

Mozart a világ legfájdalmasabb áriáját komponálta Paminának. Dorothea Röschmann e csendes, egyre lassuló áriát (\"Ach, ich fühl\'s, es ist verschwunden\") képtelen egyetlen, megfeszült ívben megtölteni szomorúsággal. Vannak fájdalmas frázisok, de egymástól elszigetelten, széttördelve az áriát.

Óriási hendikeppel indul a \"versenyben\" bárki, aki Taminót akarja Fritz Wunderlich után elénekelni. Christoph Strehl tisztességgel és korrektül megoldja a feladatot, de a szerep szellemiségével adósunk marad. Ez leginkább az ún. Sprecher-jelenetben derül ki, ahol Georg Zeppenfeld partnereként Tamino inkább a felszínes és hisztérikus oldaláról mutatkozik meg.

A hallgató leginkább Miklósa Erika Éj királynőjével járt jól. Ennek oka, hogy számára a komponista erősen behatárolta a lehetőségeket. Virtuozitás és virtuozitás, röviden ennyi, s ezt Miklósa pontosan hozza. Ugyanakkor a szimpatikus énekesnő a figura emblematikusan negatív voltával nemigen tud mit kezdeni, egyrészt hangadottsága, másrészt (gyanítom) saját egyénisége miatt.

Viszonylag kevés hiányérzetet keltett még Papageno megszemélyesítője. Hanno Müller-Brachmann nagyon szellemesen alakítja az együgyű madarászt, nem is igen keresgélve mélyebb rétegekben, de talán ez neki nézhető el a legkönnyebben.

A fenti szólistakesergéseket egyetlen közös problémában látom, az igazi személyiség hiányában. S ez ilyen mértékben már nem írható egy vagy két énekes egyéni számlájára, sőt - szerintem - nem tehető felelőssé a karmester (vagy a producer) sem. Leginkább talán magunkba kellene mélyednünk. Nem is annyira személyenként, inkább a kor részeseiként.
Hogy Adyt némileg kifacsarva: mi mostanság nagy-nagy száguldásban a \"szürkék hegedősei\" (azaz ezúttal: a fuvolásai) lettünk.