Bejelentkezés Regisztráció

Opera

It ain\'t necessarily so - A legújabb Porgy és Bess lemezről

2006-08-30 07:50:00 Szilgyo

\"Porgy The Gershwins\' Porgy & Bess
Alvy Powell, Marquira Lister, Robert Mack, Nicole Cabbel, Leonard Rowe, Lester Lynch
Nashville Symphony Orchestra & Chorus
Tenessee State University Band
Blair Children\' Chorus
John Mauceri

Universal / Decca
475 7877

Tévedett, aki azt hitte, hogy a Porgy és Bess egyetlen autentikus változata az, amit a múltban megjelent lemezfelvételeken hallhatunk. John Mauceri amerikai karmester és kis csapata ugyanis előállt az 1935-ös, úgynevezett szerzői produkciós verzióval.

A Decca most megjelent dupla CD-je ezt a változatot tartalmazza. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy nem lehet ráismerni a műre, a különbség úgy összegezhető, hogy ez a (Gershwin eredeti húzásainak figyelembevételével született) Porgy és Bess mintegy félórával rövidebb a megszokottnál.

A húzások története meglehetősen prózai: 1935-ben a szerzők az operát a Broadway-n kívánták bemutatni (pontosabban a Metropolitan Opera nem tudta biztosítani a feltételeket), a New York-i bemutatót megelőző bostoni próbaelőadásokon azonban világossá vált, hogy a szünetekkel együtt három és fél órás játékidő túl hosszú a Broadway-re. Ott ugyanis hagyományosan fél kilenckor kezdődtek az előadások, és bizony a nézők éjfél körül már nem tudtak volna vonattal hazamenni.

Gershwin tehát belenyúlt a műbe, kurtított a dalokon, a recitativókon meg a dialógusok hosszán, egyes zeneszámokat ki is hagyott (így például a híresen nehéz Buzzard Songot, megkímélendő a címszereplő Todd Duncan hangját). Ezeket a húzásokat később aztán fokozatosan visszaállították, a műből készült eddigi lemezfelvételek is a teljes változatot tartalmazzák. Most azonban kiderül, hogy a Porgy és Bess, ahogy eddig ismertük, nem egészen ugyanaz, mint az eredeti Broadway-verzió.

Az új változatból készült lemez elsősorban John Mauceri érdeme. A hazánkban szinte ismeretlen amerikai dirigens, aki többek között Leonard Bernsteinnél is tanult Tanglewoodban, az Egyesült Államokban elismert opera- és musicaldirigens, a My Fair Lady lemezfelvételén például Kiri Te Kanawával, Jeremy Irons-szal és Sir John Gielguddal dolgozott együtt. Ezen a felvételen biztos kezű, ám kevéssé inspiráló muzsikusnak mutatkozik.

A Porgy és Bessben számos különböző zenei réteg (klasszikus zene, jazz, gospel, blues, és még sorolhatnánk) épül egymásra, Gershwin zsenialitása többek között abban rejlik, hogy ezek a rétegek szinte magától értetődő természetességgel alkotnak koherens egészet. Mauceri sikerrel birkózik meg a zenei szövet kibontásával, a produkció mégsem sugározza magából a szerző géniuszát. Nem gondolom azt, hogy ez a régi-új változat kevesebb, vagy gyöngébb lenne, mint a korábban megismert, hiszen kompakt egészet alkot, csupán arról van szó, hogy Mauceri nem tudja annyira tűzbe hozni a közreműködőket, amennyire ez egy ilyen remekmű esetében szerencsés lenne.

Persze akadnak nagyszerű pillanatok: a kórusok (a Nashville Symphony Kórus és Blair Gyermekkórus), akiknek a szerepe meghatározó a Porgy és Bessben, fájdalmasan-szépen gyászolnak, kitörő örömmel ünnepelnek, egyszóval csodálatra méltó természetességgel oldják meg a feladatukat.

Az énekesek közül akadnak jobbak és rosszabbak egyaránt. A címszereplő páros férfitagja nagyságrendekkel múlja fölül társát: a Porgyt éneklő Alvy Powell nemes orgánumával és a lemezen is egyértelműen kivehető remek karakterizáló képességével sokszor a vállán viszi a produkciót. Az 1. felvonás Catfish Row-ban játszódó részében énekelt Oh, no, my brother, that ain’t little Joe kezdetű rövid áriája szívet szaggató.

Marquira Lister viszont meglehetősen problematikus Bess szerepében. Szerencsésnek mondhatja magát az a hallgató, aki függetleníteni tudja magát az énekesnő forszírozott hangadásától, a folyamatos túlhangsúlyozástól és a gyakran visító énekléstől. Nekem ez sajnos nem sikerült.

A kisebb szerepekben emlékezeteset nyújt Leonard Rowe Jake-ként, az övé talán a legnemesebb hanganyag az egész együttesben. Jól teljesít Robert Mack is a kábítószer-kereskedő Sporting Life kulcsfontosságú szerepében. A hölgyek közül a Clarát éneklő Nicole Cabbel emelhető ki.

Nem állítható, hogy felesleges lenne ez az új Pogy és Bess lemez, hiszen a rajta hallható változat bizonyos szempontból közelebb áll az alkotók eredeti szándékához, mint a bővebb verzió. Mégsem csodálkoznék, ha az egyenetlen színvonal miatt sokan mégis inkább a klasszikus 1951-es felvételt, esetleg Lorin Maazel vagy Sir Simon Rattle lemezét választanák egyetlen Porgy és Bessüknek.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.