Nem utal semmi nyom arra, hogy a reneszánsz korban lett volna Magyarországon fafúvós hangszerkészítés, és mindezidáig korunkban sem készültek olyan furulyák, amelyek megfelelők lennének koncerten való megszólaltatásra. Így zenei interpretációtörténeti pillanatra került sor a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének olvasótermében 2010. június 15-én.

Kemény, szikár vonások, nemesen ívelt arcél, rigorózus tekintet. Megalkuvást nem tűrő munkamorál. Elfojtott szenvedély, nobilisan egyenes tartás. Többen így emlegették: "a magányos sas".

Számos kritikus véleménye szerint Klaus Tenntedt halálával a német karmesteri hagyományok egyik utolsó letéteményese távozott a zenei életből. A dirigens után maradt hangfelvételek, koncertrögzítések nagyrészt valóban igazolni látszanak e kijelentést.

Bár a holborni Southampton Row és a Royal Albert Hall között csupán néhány kilométernyi távolság húzódik, mégis hosszú és munkás út vezetett a külvárosi olasz kolóniából a világhírű londoni zenekarok feltétel nélküli szeretetéig és szakmai elismeréséig.

Mondják: ő volt a legnagyobb. Vele kezdődik a karmesterség mítosza és étosza. S Nikisch Artúr nem csupán korának legnagyobbja volt, de jelentősége a zenei interpretáció-történet folyamatában gyakorlatilag túlbecsülhetetlen.

Takashi Asahina érdemei, erőfeszítései, melyet a japán szimfonikus zenei műveltség kiterjesztéséért végzett, gyakorlatilag túlbecsülhetetlenek. Fél évszázadon át volt az ország első számú, mondhatni zászlóvivő dirigense.

Úgy tartják: vezénylési technikája olyan volt, akárha egy zongorán játszott volna hosszú ujjaival. Professzionális művészként arckifejezése alig tükrözött valamit a megszólaltatott muzsika érzelmi hullámzásából. Ami megszólalt, számára csak az volt a fontos.

Életében filmsztároknak kijáró népszerűség és reflektorfény övezte, temetésének napján gyászoló tömegek hömpölyögtek Madrid utcáin. Ataúlfo Argenta jelképe lett az európai klasszikus zenébe plántált mediterrán szenvedélynek, spanyol életigenlésnek.

Azt mondják: mindent tudott a zenéről, a szakmáról, a vezénylésről Hans Knappertsbusch, mindent, amit a jó muzsikusnak tudnia kell, csak nem mindig hozta ezt mások tudtára. Sokszor még a zenészei tudtára sem.

Egyaránt hasonlították már Toscaninihez, Furtwänglerhez. Ha pályája utolsó periódusában készült felvételeit hallgatjuk, lehet némi létjoga az utóbbival való rokonságnak. Ám fénykorában, a '30-as években készült lemezek arról tanúskodnak, a Toscaninivel való párhuzam is megállja a helyét.