Karmesterportrék XVII. - Sir Adrian Boult

Méretes bajusz, hatalmas karmesteri pálca, álmatag tekintet, megingathatatlan hidegvér. A makulátlan úriember, Sir Adrian Boult megjelenése sok tekintetben érvényre juttatja a britekhez kapcsolódó, unásig ismert sztereotípiákat. Ha létezett "tipikusan angol" karmester az elmúlt évszázadban, akkor az bizonyosan ő volt.
Tökéletes ellentétet képezett a színes egyéniséggel megáldott, szarkasztikus humorú és hallatlanul népszerű Thomas Beechammel; Boultból hiányzott minden erélyes parancsnoki gesztus, minden zsarnoki ambíció, igazi közönségkedvenc sem vált belőle soha - holott jószerivel el sem hagyta a brit szigeteket. Afféle szeretve tisztelt "mindenki nagypapája" lett a joviális Sir Adrian az 50-es évekre a brit zenei életben. Hosszú élete és tartalmas munkássága azonban felöleli csaknem az egész XX. századot, s egyszersmind hiteles tükröt tart a korszak angliai zenetörténete elé.

Ahogy a mondás tartja: lassú víz partot mos. Adrian Boult nem tartozott a gyorsan égő karmesterek közé, mint amilyen például honfitársa, Barbirolli volt. Boult mindig türelmesen kivárta a maga idejét. Ha kellett, meghúzódott Birminghamben, vagy a BBC Szimfonikusainak sáncai mögött, vidéki állomáshelyéről csendben figyelte Beecham zajos fővárosi sikereit, s egykedvűen vette tudomásul Barbirolli manchesteri, londoni és New York-i hódításait. Igazi XIX. századi "kövületnek" tartották, aki eközben végignézte Colin Davis berobbanását az angol zenei köztudatba, s élete alkonyán még tanúja lehetett korábbi zenekara, a Birminghami Városi Szimfonikusok újjáéledésének Simon Rattle keze alatt.

Adrian (Cedric) Boult 1889 áprilisában született Chesterben, Észak-nyugat Angliában, egy békebíró egyetlen fiaként. Apja, Cedric Randal Boult, jogi teendői mellett - hajótulajdonosként - sikeres üzletember hírében állt, aki liverpooli kapcsolatainak köszönhetően bejáratos volt magas kulturális körökbe is. Adrian fia már egészen fiatalon láthatta Richter Jánost vezényelni a Liverpooli Filharmonikusok élén, de tanúja volt Claude Debussy és Richard Strauss angliai vendégszerepléseinek is. Tanulmányait a londoni Westminster Schoolban kezte Boult, majd az oxfordi Krisztus Templom Kollégiumában folytatta: előbb történelmet hallgatott, majd Hugh Allen karnagy irányítása alatt a zenei pályát célozta meg. Itt ismerkedett meg a zeneszerző Ralph Vaughan Williamsszel, akihez élethosszig tartó barátság fűzte. Boult 1912-ben diplomázott Oxfordban, majd ugyanebben az évben Lipcsébe utazott, hogy képességeit Európa akkori legrangosabb zenei intézményében, a Lipcsei Konzervatóriumban pallérozza. Hamar a hatása alá került a konzervatórium két tekintélyes figurájának, Nikisch Artúrnak és Max Regernek.

Bátortalan liverpooli próbálkozások után 1918-ban állt először hivatalosan karmesteri dobogón Adrian Boult - miután az I. világháború harcaiban egy súlyos betegség miatt nem vett részt -, a Londoni Szimfonikus Zenekart vezényelte a Queen's Hallban, a koncert műsorán Vaughan Williams alig ismert, II. ("London") szimfóniájával. Az est sikere nyomán termett lehetősége rá, hogy Gustav Holst bemutatásra váró, A bolygók című zenekari szvitjét tanulmányozhassa, majd egy zártkörű hangversenyen elsőként el is vezényelje - a szerző nagy megelégedésétől kísérve.
A világháborút követő években Boult egyaránt rendszeresen vezényelt operaelőadásokat és szimfonikus műveket. A Gyagilev-féle Ballets Russes angliai vendégszereplésekor első karmesterként szolgálta a társulatot (1919), s még ugyanebben az évben korábbi mestere, Allen - akit Sir Hubert Parry halálakor neveztek ki az intézmény élére - a Royal College of Music kötelékébe hívta őt, hogy Nagy Britanniában elsőként, lipcsei mintára szervezett karmesteri képzést vezessen - 1919 és 1930 között látta el e feladatot Boult.

1924-ben szerződött Birminghambe. Először a Birminghami Fesztivál Kórustársaságot vezette, majd rövid időn belül a Városi Zenekar (City of Birmingham Orchestra) élére is kinevezték. Első saját zenekarát szerető gonddal építette Boult, izgalmas hangversenyprogramokat dolgozva ki, és folyamatosan fejlesztve az együttes technikai feltételeit; néha szánt szándékkal szembehelyezkedve a helyi kritikai élet konzervatív hagyományaival: Mahler, Stravinsky és Bruckner arrafelé alig ismert műveit vitte közép-angliai közönsége elé. Ugyanitt arra is lehetősége nyílt, hogy a British National Opera Company részvételével operabemutatókat tartson többek között Wagner Walkürjének és Verdi Otellójának előadásával.

1930-ban visszatért Londonba, hogy a BBC Szimfonikus Zenekarának első karmestere legyen. Sir John Reith, a BBC akkori igazgatója határozott lépésekkel igyekezett újonnan alapított zenekarát minél magasabb művészi színvonalra emelni, s ennek véghezviteléhez a jó hírű Adian Boultot szemelte ki. Rövid idő alatt rengeteg hangszeres művészi meghallgatást tartva száztizennégy főre emelték a zenekar létszámát, jó alapot teremtve arra, hogy az együttes méltó riválisa lehessen Beecham Filharmonikusainak. Az elkövetkező húsz esztendőben (1930-50) Boult első számú feladata a BBC zenekarának igazgatása volt.

1930 októberében adta első hangversenyét a frissen alapított rádiózenekar és ambiciózus, még mindig csak negyvenegy éves karmestere. A londoni kritikusok kezdettől fogva lelkesedtek az együttműködésért, noha Boult, ahogy korábban Birminghamben, a BBC-nél is változatos és "kalandos" repertoárt kívánt meghonosítani. Schönberg és Berg műveit vette műsorára (a Wozzeck brit bemutatóját is ő dirigálta), és számos világpremiert játszott a zenekarral, köztük Vaughan Williams IV. szimfóniáját is bemutatta. Többször meghívta Anton Webernt is vezényelni. Köztudott, hogy Bartók Béla ún. kétzongorás szonátájának zenekari változatát (Versenymű két zongorára és zenekarra) is Boult mutatta be a BBC Szimfonikusok élén, továbbá 1934-ben Mahler IX. szimfóniáját, 1946-ban Bartók Concertóját dirigálta a londoni közönség előtt. Irányítása alatt a kor legnagyobb karmesterei tettek látogatást a BBC zenekaránál: Richard Strauss, Felix Weingartner, Arturo Toscanini, Willem Mengelberg, Bruno Walter és Serge Koussevitzky is vendégszerepeltek Londonban. A BBC-nél nyújtott eredményes munkája meghozta a nemzetközi elismerést Boult számára: ebben az időszakban több külföldi meghívásnak is eleget tett, fellépett a Bécsi Filharmonikusok, a Bostoni Szimfonikusok és a New York-i Filharmonikusok élén, az 1936-37-es szezonban pedig európai turnéra vitte a Szimfonikusokat: Brüsszel, Párizs, Zürich és Bécs mellett Budapestre is eljutottak.

A II. világháború éveiben zenekarával együtt evakuálták: a bombázások elől előbb Bristolba, majd Bedfordba menekítették a zenészeket - már akiket nem köteleztek katonai szolgálatra. Ám a háborús évek sem törték meg a zenekar és karmesterük lendületét. Még ez idő alatt is rendszeresen koncerteztek, s lemezeiket is szinte szünet nélkül készítették. A háború befejeztével azonban - vélhetően Reith távozásának is köszönhetően - a BBC Szimfonikus Zenekar nem volt képes visszanyerni régi fényét, glóriájukat elhomályosította Beecham újonnan szervezett Royal Philharmonic Orchestrája.

1950-ben, hatvanegy évesen, Boult végleg elhagyta a BBC-t. Ekkor Thomas Russell, a Londoni Filharmonikus Zenekar igazgatója felajánlotta számára az együttes első karmesteri posztját. Boult elfogadta az állást, s hét éven át meg is őrizte ezt a pozíciót, jóllehet eközben folyamatosan szerepelt vendégként más londoni zenekaroknál is. 1951-ben németországi turnéra vitte az LPO-t, s hangfelvételek tucatjait készítette el az együttessel. Hosszú távú együttműködés kötötte az EMI kiadóhoz (His Master's Voice), de számos alkalommal dolgozott a Decca lemeztársaságnak is az '50-es években. Emellett az amerikai Westminster cég több izgalmas lemezt rögzített a vezényletével ebben az időben, de kisebb, független brit kiadók is igénybe vették a szolgálatait, mint a Lyrita vagy a Pye-Nixa.

Nem kevesebb, mint öt alkalommal vette lemezre kedvenc zeneművét, Holst Bolygók-szvitjét (HMV, 1945; Pye-Nixa, 1954; Westminster, 1961; HMV, 1967 és '78), Vaughan Williams szimfóniáiból pedig két teljes ciklust is végigvitt (Decca, 1952-56, valamint EMI 1968-71). Rögzítette a német romantikus repertoár gerincét Beethoven (1932 és '78 között alkalomszerűen), Schubert (egyik gyakran játszott művét, a "Nagy" C-dúr szimfóniát 1935 és '72 között háromszor dirigálta lemezre) és Schumann (összes szimfónia: Pye-Nixa, 1957) szimfóniáival. Vonzódott Brahms és Csajkovszkij szimfonikus muzsikájához, emellett több emlékezetes felvételt hagyott maga után Sibelius és Elgar műveiből.

Élete utolsó évtizedeiben szintén töretlen munkakedvvel dolgozott Boult. Számos ősbemutató és első lemezfelvétel fűződik a nevéhez, elsősorban brit zeneszerzők munkáiból. Ralph Vaughan Williams, Arthur Bliss, William Walton, Gustav Holst és mások kulcsműveit ismertette meg a közönséggel. 1937-ben lett a Brit Birodalom lovagja, 1969-ben elnyerte a Becsületrendet. 1973-ban publikálta Az én trombitám című önéletrajzi kötetét. Formálisan 1981-ben vonult vissza a nyilvánosságtól Adrian Boult, s 1983-ban, kilencvenhárom évesen hunyt el Londonban. Birminghamben ma is hangversenyterem viseli a nevét.

Boult, karmesteri stílusát tekintve, kevés igazán eredeti, vagy különleges vonást hordozott. Meggyőződését - mely szerint a jó zenei előadásnak egyaránt érvényre kell juttatnia a struktúrát és a mélyen rejtett zenei tartalmat - azonban következetesen képviselte. Vonzódott a kényelmes, mondhatni komótosan lassú tempókhoz, kedvelte az egyenletesen hullámzó, ugyanakkor finomra polírozott és gondosan kiegyensúlyozott hangzásképet. Mindenekelőtt finom modorú, megfontolt, józan karmester hírében állt Boult, előadásai nélkülöznek minden hatásvadász, bombasztikus elemet, ugyanakkor sosem találni bennük ad hoc természetű jelenségeket; produkciói többnyire kiszámítottak, tartózkodóak, s bár sokszor kissé nehézkesek és talán problémátlannak tűnnek, mindig nobilis tartást, tisztes egyszerűséget kölcsönöznek a zeneműveknek. Noha Nikisch Artúrt tekintette példaképének, távol állt tőle a magyar mester "hevesen égő" spontaneitása, szenvedélyes előadásmódja. Boult érzelmei máshol gyökereztek: a felrakás puhaságában, a formálás lágyságában, interpretációban mindig marad idő a "lélegzésre", mely alkalmasint az építkezést, és a stílusos, erős és hatásos crescendókat szolgálja. Az "Old School" reprezentánsaként Boult vezénylési módszerei csakugyan hordoznak valamiféle XIX. századi eredőjű arisztokratizmust, egyfajta nemes, gyengéden finom humort és bölcsességet.