Karmesterportrék XXII. - Doráti Antal

Bevallottan reneszánsz ember akart lenni. Érdeklődött a földi szépség mindenfajta művészi kifejezése iránt, legyen az muzsika, képzőművészet vagy írott szó. Maga volt a kimeríthetetlen szellemi odaadás, a soha meg nem nyugvó, sosem fáradó akarat. Doráti Antal talán nem volt korszakmeghatározó zsenije a XX. század egyik vagy másik karmesteriskolájának, mozgalmas és fordulatokban bővelkedő pályája azonban csaknem hét évtizedet ölel át a korszak zenetörténetéből - mintegy ötvenévnyi lemezkészítői elkötelezettséggel. A gramofonlemez kéretlen sercegésétől a digitális hangrögzítés és -kiadás makulátlan sterilitásáig.

Doráti Antal 1906 áprilisában született, Budapesten. Apja a Magyar Királyi Operaház hegedűseként éveken át szolgálta az intézményt, s fiát is szívesen látta a zenei pályán. Doráti ötéves korától vett rendszeresen zongoraórákat, s - előbb magánúton, később pedig mint a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendéke - Weiner Leó tanítványaként csiszolta tudását. Ebben az időszakban járt Kodály Zoltán óráira is, s e két magyar nagymesterrel kötött ismeretség alapjaiban határozta meg zenei gondolkodását.

1925 és '27 között a budapesti Királyi Operaház korrepetitoraként volt alkalmazásban Doráti, majd a kontinens egyik legnevesebb zenés színházához, a Drezdai Operához pályázott, így 1928-29-ben Fritz Busch asszisztenseként dolgozhatott a szász fővárosban. Innen szerződött az észak-rajna-vesztfáliai Münsterbe, ahol ifjú és ambiciózus zeneigazgatóként látta el a helyi Városi Színház vezetői teendőit négy évadon át.
A fasizmus felé sodródó Németországban azonban nem volt maradása, s inkább Párizsban próbált szerencsét, ahol balettkarmesteri hírnevét alapozta meg: 1933-tól az egykori Gyagilev-féle társulat egyik utódszervezete, a Ballet Russes de Monte Carlo első karmestereként turnékat vezetett Angliába, Spanyolországba és az Egyesült Államokba. Ezekben az években indult hanglemezdirigensi karrierje is: 1934 és '37 között több, elsősorban balettrészleteket tartalmazó lemezt készített a Londoni Filharmonikusokkal, a His Master's Voice számára.

Rövid ausztráliai kitérő után (1938) Amerikában folytatta pályáját, 1939-ben az American Broadcasting Company számára több rádióhangversenyt vezényelt, melyeknek sikere nyomán két évvel később már a New York-i Ballet Theatre és a New Opera Company első karmesteri posztján találjuk.
1945-ben nevezték ki az újjáalapított Dallasi Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójává, ahol a következő négy esztendőben dolgozott, gyakorlatilag a semmiből emelve a zenekart Texas állam meghatározó kulturális intézményévé. 1949-ben a New Yorkba távozó Dimitri Mitropoulos helyére szerződött a Minneapolisi Szimfonikusok élére, ahol 1960-ig látta el zeneigazgatói feladatát. Ekkortájt vált igazán aktív lemezkészítővé Doráti: már Dallasban is több értékes felvételt készített az RCA Victor számára, Minneapolisban azonban a hangrögzítés egyik csillagórájának is részese lehetett a független amerikai lemeztársaság, a Mercury Records égisze alatt, ahol az első sztereófelvételek "bajnokaként" jutott számos alkalommal mikrofonhoz.

Minneapolisi évei után ismét Európában igyekezett érvényesülni Doráti Antal. Rómában élt, de vendégkarmesterként szinte az egész kontinensen dirigált: több ízben turnézott a Londoni Szimfonikusokkal, közel-keleti túrákat tett, s gyakorta feltűnt az Izraeli Filharmonikusok élén is. Rendszeresen vezényelte - koncerten és lemezstúdióban egyaránt - a Concertgebouw Zenekart, és többször ellátogatott Kelet-Európába is: Prága, Varsó és Bukarest mellett természetesen több alkalommal szerepelt Budapesten is. 1963 és '66 között a BBC Szimfonikus Zenekarát szolgálta vezető karmesterként, majd ugyanebben a pozícióban tűnt fel a Stockholmi Filharmonikusok alkalmazásában (1966-74).

Hírneve ekkor már nemcsak mint kivételesen hatékony vendégkarmesteré, de mint vérbeli zenekarépítő dirigensé is csillogott. 1970-től vállalt ismét pozíciót az USA-ban, ezúttal a Washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar élére kerestek olyan vezetőt, aki képes egy, a középszerűségbe száradt együttest a régió meghatározó zenekarává emelni (1970-77), majd 1977-től 1981-ig, hasonló célokat kitűzve, a Detroiti Szimfonikusok munkáját irányította. Ez idő tájt Londonban a Royal Philharmonic Orchestrát (1975-79), valamint a magyar emigránsokból szerveződött Philharmonia Hungaricát is "trenírozta".
Karmesteri munkái mellett zeneszerzőként is szívesen exponálta magát Doráti Antal, majd' harminc kompozícióból álló műkatalógusa két szimfóniát, több versenyművet, vokális darabokat és kamaraműveket jegyez; több szerzeményét maga mutatta be. Emellett kedvvel festett, rajzolt és írt is: a 70-es évek végén vetette papírra egyedülállóan izgalmas emlékiratait, melynek magyar kiadása - Doráti saját előszavával - Egy élet muzsikája címmel 1981-ben jelent meg nálunk.
1988 novemberében halt meg a svájci Gerzenseeben.

A század egyik legtermékenyebb lemezkészítőjeként számos "történelmi" jelentőségű hanglemez-vállalkozás fűződik Doráti nevéhez. Mint Bartók és Kodály művészetének egyik legjelentősebb XX. századi propagátora, mindkét magyar komponista műveit gyakorta publikálta lemezen is. Bartók Hegedűversenyét Yehudi Menuhinnal például mintegy negyven alkalommal szólaltatta meg koncerten, s három ízben lemezre is vette (1946, Dallas; 1957, Minneapolis; 1965, London). 1955 és '64 között Bartók Béla majd' minden színpadi, zenekari és versenyművét szalagra dirigálta Minneapolisban és Londonban, a Mercury számára, 1969-70-ben az Állami Hangversenyzenekar élén a Concertót, a Divertimentót és a Cantata Profanát rögzítette Budapesten. Kodály zenekari munkából a Philharmonia Hungarica közreműködésével készített összkiadást (1973, Decca).

Az 50-es évek derekán, Doráti minneapolisi éveiben a Wilma Cozart (aki a karmester asszisztenseként dolgozott ekkor) és Robert Fine házaspár volt a Mercury kiadó két pillére, mely cég az elsők között kötelezte el magát a hangrögzítés legújabb fejlesztései, így a sztereótechnika mellett. A Mercury Records és Doráti Antal együttműködése ezen időszakban közel száz hanglemez gyümölcsét aratta, melyeken a Minneapolisi és a Londoni Szimfonikusokat vezényli a magyar mester, köztük a már említett Bartók-felvételekkel, teljes Csajkovszkij-szimfóniaciklussal, balettzenei lemezekkel, Rossini-nyitányokkal, Beethoven-szimfóniákkal és így tovább. A Mercury Living Presence lemezek az RCA legendás Living Stereo címkével ellátott kiadványaival rivalizáltak akkoriban, mint az elsők között piacra került két- vagy háromcsatornás technikával rögzített, úttörő hangfelvételek.
Az évtizedek során valamennyi zenekarával szívesen vonult stúdióba Doráti. Alkalmazkodóképessége és termelékenysége okán a producerek szerfelett szerettek vele dolgozni. Közel ötszáz lemezt tartalmazó diszkográfiájából érdemes kiemelni amszterdami munkáit Csajkovszkij balettjeiből (1975-81, Philips), detroiti Copland- és Richard Strauss-rögzítéseit (1979-84, Decca), valamint londoni és washingtoni Messiaen-lemezeit (1964, EMI és 1972, Decca). Bár pályája során sűrűn felbukkant a legkülönbözőbb operaházakban, két operalemezét ma már ritkábban emlegetjük (A bolygó hollandi, London, 1960; Egyiptomi Heléna, Detroit, 1979 - mindkettő a Decca kiadásában.)

Doráti lemezprodukciói közül talán mégis Haydn-felvételeit kellene legelsőként bemutatni. 1970 és '72 között egy egyedülálló vállalkozás keretében Joseph Haydn mindahány akkor ismert szimfóniája szisztematikus munka során lemezre került a vezényletével és a Philharmonia Hungarica közreműködésével (Decca). A sorozat sikere nyomán pár évvel később Doráti hozzáfogott az osztrák mester összes operájának rögzítéséhez a Lausanne-i Kamarazenekar élén, a korszak kiemelkedő énekeseivel együttműködésben (Philips, 1975-80). Mindezek mellett természetesen Haydn egyéb zenekari műveiből, oratóriumaiból és versenyműveiből is készültek emlékezetes Doráti-lemezek, a század talán legjelentősebb Haydn-karmesterévé avatva készítőjüket.

Doráti Antalt aligha utalhatjuk a legelmélyültebb "pálcamesterek" közé. Hatékonyága, melyre hírnevét alapozta, leginkább abban állt, hogy kisszámú próbával is minőségi produkcióra volt képest akár olyan zenekaroknál is, ahol még sohasem járt azelőtt. Megbízható és jól kezelhető ember és művész hírében állt, könnyedén és sebesen alkalmazkodott a legkülönfélébb körülményekhez, Texasban vagy Washingtonban éppoly jól megérttette magát a környezetével, mint Kelet-Európában vagy az arab világban. Bár nem volt engedékeny vezető, sosem követelt többet a zenészeitől, mint amire az adott zenekar alkalmas volt, és sohasem kért többet a menedzsmenttől, mint amit azok biztosítani tudtak. Mindezek mentén a 60-as évek első felére keresett vendégkarmesterré avanzsált Doráti, továbbá elszánt "orchestra builder", vagyis kivételesen eredményes zenekarépítő és -szervező imázsát keltette szerte a világban. Dallasban, Detroitban szinte a nulláról kellett kezdenie a munkát, s Washingtonban, vagy a BBC-nél is romló állapotokat talált, a helyi képviselet pedig leplezetlenül tőle várta a javulást, mely elvárásoknak többnyire meg is tudott felelni.

Doráti, ha nem is igazi nagyformátumú, de - úgymond - nagyvonalú dirigens volt. Munkamódszerének, muzsikusi-előadói stílusának alapjait még balettkarmesterként fektette le, ahol mindennél fontosabb volt az "üzembiztos", minden kilengéstől mentes szereplés. Jelzéseiben egyszerű és könnyen érhető eszközöket alkalmazott. Inkább a struktúra, az adott darab felépítése érdekelte, nem szívesen veszett el a részletekben, sohasem dolgozta ki a munkáit a szakma legjobbjaihoz fogható aprólékossággal. Úgy vélte, a karmester dolga az, hogy inspirálja a zenekart, és a hangszeres művész saját előadói fantáziájának, spontaneitásának kell helyet kapnia a produkcióban. Nem volt kenyere sem az émelyítően szép hangzás, sem a gondos precizitás, sem a cizelláltan idiomatikus formálás. Előadásai, jóllehet néha nyersnek, kidolgozatlannak hatnak, mindig a zenemű egységét, megépítettségét demonstrálják, vonzerejüket a lendület, a szuggesztivitás ereje, a dinamika és a keresetlenség, a közvetlenség kölcsönzi. Gyakori nála az éles, metsző, ugyanakkor karakterekben gazdag, mondhatni robusztus hangzás. Mindennél előbbre valónak tartotta az egyértelműségét és a kottahűséget, különös tekintettel a szerzői szándékok nála mindent felülíró elvárásaira. Doráti a gyors, harsány dinamikai és ritmusváltásokat is kedvvel alkalmazta, a tiszta, előítéletektől és kétes tudományos frázisoktól, felesleges sallangoktól mentes zenekari játékot követelte meg mindenütt; egy, a modorosságnak még az árnyékát is kerülő, elfogulatlan zenei kifejezést.