Karmesterportrék XLIV. – Karel Ančerl

Tizennyolc hosszú éven át vezette a Cseh Filharmonikusokat, méghozzá nehéz, kemény és munkás történelmi időkben. Zenekarának új mércét szabott, s túlzás nélkül állítható: a keleti blokk egyik legkiválóbb szimfonikus együttesévé formálta azt.

Karmesterportrék XLIII. – Solti György

Nagyra becsülte a pontosságot, a ritmikai fegyelmet, a határozott megszólalást, az erőteljes, feszes zenekari hangzást. Kivételes drámai érzéke volt: a széles és impozáns dinamikát kedvelte, a teljes csendből induló pianókat, melyet szinte az üvöltésig volt képes fokozni – kétségkívül hatásosan.

Karmesterportrék XLII. – Kurt Sanderling

Egyenes, megbízható és hatékony dirigens hírében állt, személyisége derűt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. Olvasatai a textuális tisztaságukról, a biztos és sallangtalan megszólalásukról voltak ismertek, a zenekari hangzás nála sohasem forszírozott.

Karmesterportrék XLI. – Georg Tintner

Akkor bukkant fel a neve a nemzetközi köztudatban, mikor már a nyolcvanhoz közelített. A tudós kútfőkre éhes zenei közvélemény addig-addig kutatott a német-osztrák hagyomány még élő letéteményesei között, míg felfedezte magának ezt bolyongó, bölcs, eredeti figurát.

Karmesterportrék XL. – Willem Mengelberg

Diktatórikus hajlamát, ellenvetést nem álló alkatát elsősorban muzsikusai sínylették meg, ám ennek ellenére a tirannus kemény módszerei célravezetőnek bizonyultak: a Concertgebouw Zenekarának felépítésével a holland mester feltette hazáját a világ zenei térképére.

Karmesterportrék XXXIX. – Paul Paray

Parayt nem okvetlenül soroljuk a XX. század nagy formátumú karmester-egyéniségei közé, azonban a Detroiti Szimfonikusokból az ’50-es évek közepére egy kiváló képességű, és – nem mellékesen a hanglemezeknek hála – nemzetközileg is jegyzett együttest faragott.

Karmesterportrék XXXVIII. – Fritz Busch

Valóságos antitézise volt a szigorú „német karmester” sztereotípiájának. Személyiségének varázsát nem a parancsoló tekintet, a határozott arcél és a diktatórikus vezetéskultúra következetes alkalmazása biztosította, hanem a tiszta zene felé való józan odafordulás és a gondjaira bízott muzsikusok iránti elkötelezettség, lojalitás és szeretet.

Karmesterportrék XXXVII. – Fricsay Ferenc

Előadásait teljes kontroll alatt tartva önmagát a zeneszerző szószólójának, tolmácsának tartotta – kemény munkamódszereit csak nehezen tudta összeegyeztetni szelíd művészi lelkiismeretével.

Karmesterportrék XXXVI. – Ernest Ansermet

Kivívta Debussy és Ravel elismerő szavait, lenyűgözte a kényes-mogorva Stravinskyt, elfogadtatta a modernista irányzatokat a nyárspolgári Svájcban és több helyütt külhonban, a riadt német közönség elé vitte a Tavaszi áldozat egzaltált ritmusait, s mindeközben megalapította, és közel félévszázadon át nevelte hazája kirakatzenekarát.

Karmesterportrék XXXV. – Victor de Sabata

Alapvonalaiban a Toscaniniéhez hasonló erények határozzák meg karmesteri technikáját és stílusát. Honfitársa azonban aligha rendelkezett a – szerinte – „széles” és „rikító” gesztusokkal vezénylő de Sabata teremtő spontaneitásával, olvasatainak eredeti színgazdagságával.