Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XXXV. – Victor de Sabata

2011-08-01 10:19:49 Balázs Miklós

Victor de Sabata Mintha Julius Caesart és a Sátánt keresztezték volna – emlékezett róla a Londoni Filharmonikusok egykori hegedűse. Az arisztokratikus megjelenésű olasz dirigens, Victor de Sabata páratlan zenei memóriával bírt, nem csak a koncerteket, de a próbákat is fejből vezette, s a legenda szerint a zenekar valamennyi hangszerét képes volt tisztán, a professzionális hangszerest megszégyenítő szakavatottsággal megszólaltatni. Vibráló, attraktív személyiség, művelt, eszes és hallatlanul intelligens férfi lévén megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bírt mind a zenekari muzsikusok, mind a pályatársak körében.

Zenészcsaládban született Victor de Sabata 1892 áprilisában, az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Triesztben: apja hivatásos énektanár és karvezető, anyja szintén tehetséges amatőr muzsikus volt. Fiuk négyévesen kezdett zongoraleckéket venni, hatesztendősen már zongorára komponált, s alig volt tizenkettő, mikor zenekari művet szerzett. Formálisan 1900-ban kezdett zenét tanulni a milanói Giuseppe Verdi Konzervatóriumban, ahol zongorázott, hegedült – ezekben virtuóz fokra fejlődött –, komponált, zeneelméletet és vezénylést hallgatott. 1911-ben alkalma volt Arturo Toscanini pálcája alatt játszani, s ez döntő hatással volt a karmesteri mesterség felé vezető ambícióira.

Tanulmányai végeztével, 1918-tól a Monte-Carlói Operaház karmestereként dolgozott Victor de Sabata, számos XIX. századi és kortárs dalművet dirigálva, köztük Maurice Ravel A gyermek és a varázslat című operájának ősbemutatóját (1925) – nem mellesleg a szerző nagy megelégedésére –, továbbá Puccini A fecske című operettjének helyi premierjét. Bár formálisan 1930-ig maradt az Opera igazgatója, 1921-ben induló nemzetközi koncertdirigensi karrierje mind gyakrabban szólította el Monte-Carlóból. Rendszeres meghívottja lett a római Szent Cecília Akadémia Zenekarának, majd 1926-ban és 1928-ban több alkalommal a betegeskedő Reiner Frigyest helyettesítette a Cincinnati Szimfonikusoknál a tengerentúlon.

Victor de Sabata Noha koncertet korábban már dirigált a milanói Scalában (1921), operával csupán 1929-ben szerepelhetett itt először, mégpedig A nyugat lányát vezényelve, majd Toscanini távozása (1930) után hamar elnyerte a vezető karmesteri pozíciót. Ám elégedetlen lévén a zenekar teljesítményével és saját műve fogadtatásával, beadta a lemondását. Toscanini tanácsára azonban visszakozott, s ezt követően mintegy két évtizeden át vezette a színházat.
A ’30-as években, immár mint a Scala nagyhatalmú zeneigazgatójának, egyre növekedett de Sabata renoméja Olaszországban, és persze szerte a kontinensen; 1933-tól lemezfelvételeket is rendszeresen készített.

Szakmai előmenetelére azonban árnyékot vetett, hogy nyíltan együttműködött Benito Mussolini erőszakos fasiszta rezsimjével, sőt, egyes források a Duce közeli barátjaként tartják számon; tény, hogy többször adott magánhangversenyt Mussolini rezidenciáján, a Villa Torloniában.
1936-ban de Sabata fellépett a bécsi Operában, egy évvel később a Scala társulatát vitte németországi turnéra, az évtized végén pedig – mindössze második nem-német karmesterként – a Trisztán és Izoldát vezényelte Bayreuthban, továbbá ekkoriban rögzítette híres berlini lemezeit is a Berlini Filharmonikusokkal. (Az azonban tisztázatlan, hogy az anyai ágon zsidó származású de Sabatának hogyan engedték a közszereplést Németországban.)

A II. világháború után az olasz–német tengely kompromittálódott karmesterei közül elsőként léphetett fel Londonban, a Filharmonikusok élén többek között egy teljes Beethoven-szimfóniaciklust dirigálva (1946). Amerikába is ebben az időben jutott el ismét több alkalommal: Pittsburgh (1948), New York (1950) és San Francisco (1953) jeles zenekarai hívták. 1950-ben utoljára aratott nemzetközi sikert a Scalával: Edinburghban Verdi Falstaffját vitte diadalra.

Victor de Sabata Egészségi problémái (1953-ban súlyos szívrohamon esett át) rányomták bélyegüket Victor de Sabata életének utolsó tizenöt évére, aki így az ’50-es években már kevesebb feladatot vállalhatott. 1953 és ’57 között adminisztratív pozíciót kapott a Scalában, mint „művészeti vezető”, s ezután mindössze két ízben állt dobogóra: 1954-ben Verdi Requiemjének stúdiófelvétele készült el vele, majd a Toscanini búcsúztatására rendezett hangversenyeken (1957) lépett fel Milánóban. Bár 1964-ben Walter Legge meghívta őt a londoni Philharmoniához lemezt készíteni, de Sabata elhárította a felkérést, s a tervezett új Turandot-befejezés megkomponálásának terve is kútba esett. Visszavonultával mindössze néhány eredeti zeneművet szerzett az olasz mester, utolsó éveit szívesebben töltötte elméleti-matematikai problémák megoldásával.
Szívelégtelenség következtében, 1967 decemberében hunyt el Victor de Sabata, Santa Margherita Liguréban. Emlékét többek között a fiatal muzsikusok által elnyerhető Victor de Sabata-díj és zenei verseny őrzi.

Muzikális és vezetői képességeit tekintve bizonyosan a valaha élt legnagyobb karmesterek sorába kellene utalnunk Victor de Sabatát, ám számos gátja volt és van annak, hogy az olasz maestro betölthesse ezt a helyet. Egyfelől kétes politikai szerepvállalása, melyben nyíltan kifejezte szimpátiáját a Mussolini-féle fasizmus szellemi irányultságával és személyi vezetőivel, s amennyiben skrupulusok nélkül fogadott el felkéréseket a náci Németország zenei központjaiba, Berlinbe, Bayreuthba és Münchenbe, a legsötétebb időkben. (Amerikában rövid ideig őrizetben tartották őt a New York-i hatóságok, amíg kivizsgálták a háború alatt betöltött szerepét.) Kezdeti jó viszonya Toscaninivel azért romlott meg, mert idősebb kollégája nem nézte jó szemmel de Sabata lelkiismereti aggályok nélküli közeledését a totalitárius, agresszor rezsimekhez.
Másfelől romló egészségi állapota akadályozta, hogy a legnagyobbak közé emelkedjen. Hatvanas éveiben, mikor koncert- és operakarmesteri karrierjében egyaránt a csúcsra juthatott volna, betegsége nem engedte, hogy megterhelő feladatokba fogjon. Ezzel függ össze, hogy éppen a hanglemezipar „aranykorából” (értem ezalatt az LP-korszak első időszakát, nagyjából az 1953-tól a ’60-as évek közepéig tartó időszakot) már alig vehette ki a részét, így felvételei csupán csekély számban lehettek jelen a boltok polcain.

Victor de Sabata Jóllehet de Sabata zsigeri averziókat táplált a lemezkészítés iránt, valósággal gyűlölte a stúdiólégkört, s harmadsorban ez is hozzájárult ahhoz, hogy renoméja nem tudott kiteljesedni a lemezvásárlók, vagy a szakírók, kritikusok körében. Hangzó hagyatékát figyelve jól hallható ez az idegenkedés a hangfelvételek sterilitásától és a zeneművek valamiféle „végső formába öntésétől”. Az ő igazi terepe a zenekari árok és a hangversenypódium volt: míg – egyébként többségében kifogástalan – stúdiórögzítéseiben érződik egyfajta merevség, vagy távolságtartás, addig koncertlemezei a legmagasabb rendű, szenvedéllyel telített zeneiség erejével hatnak. Mindazonáltal a kisszámú hanglemeztermés között is akad egy sor fontos, sőt történeti jelentőséget hordozó alkotás. Ilyen mindenekelőtt az 1953-ban, a HMV égisze alatt rögzített híres Tosca, melyen Maria Callas, Giuseppe di Stefano és Tito Gobbi nyújtanak mértékadó tolmácsolást a darabból, s mely máig minden lemezgyűjtemény elhagyhatatlan alapköve.

De Sabata legkorábbi, 1933-as rögzítései még a Parlophone lemeztársaság számára készültek Torinóban, Glazunov, Stravinsky és a saját műveiből, de jól ismertek háború előtti berlini munkái is: 1939 tavaszán a Berlini Filharmonikusok közreműködésével került lemezre Richard Strauss Halál és megdicsőülés, valamint Respighi Római ünnepek című szimfonikus költeménye, Brahms Negyedik szimfóniája és Kodály Galántai táncai a vezényletével (kiad.: Deutsche Grammophon).
A világháborút követő évek legismertebb de Sabata-lemezei már Londonban, Rómában és Milanóban születtek: Beethoven Harmadik szimfóniája (Londoni Filharmonikusok, 1946, London, Decca), melyet Wagner-, Berlioz- és Sibelius-darabok követtek a brit fővárosban, illetve Beethoven Hatodik szimfóniája (Szent Cecília Akadémia Zenekara, 1947, Róma, HMV). Ugyanitt rögzített Debussy-lemeze a Tengerrel, a Játékokkal és a Noktürnökkel szintén megismerésre méltó, izgalmas előadásokat hordoz (1947–48).
Utolsó lemezfelvételét méltatlanul ritkán emlegetjük, pedig a Scala erőivel felvett Verdi Requiemben (1954, Milánó, HMV) olyan művészeket irányít, mint Elisabeth Schwarzkopf, Giuseppe di Stefano vagy Cesare Siepi.

Victor de Sabata A kisszámú stúdiófelvételek mellett az utókor szerencséjére számos élő rögzítés maradt fenn de Sabata koncertjeiből és operaestjeiből, melyek döntő mértékben járulnak hozzá az olasz karmester munkásságának és interpretációtörténetben betöltött szerepének érékeléséhez. Ilyen megkerülhetetlen, lemezen is hozzáférhető előadások például Mozart Requiemje (Róma, 1941), Wagner Trisztánja (Milánó, 1951), Verdi Macbethje (Milánó, 1952) és ugyanő Falstaffjának két egészében fennmaradt Scala-produkciója (Milánó, 1951 és ’52). Amerikai vendégszereplései szintúgy alaposan dokumentáltak: ismerünk Don Quixotét (Strauss) Pittsburghből (1948), illetve számos zenekari est felvétele maradt fenn 1950–51-es New York-i, 1953-as San Franciscó-i hangversenyeiből egyebek mellett Beethoven Ötödik és Nyolcadik, valamint Brahms Harmadik szimfóniájából.

Alapvonalaiban a Toscaniniéhez hasonló erények határozzák meg Victor de Sabata karmesteri technikáját és stílusát. Honfitársáéval rokon, megalkuvást nem tűrő kontroll és vasfegyelem jellemzi őt a zenekarok élén, rendkívüli drámai erő, dinamika és kábító, tüzes déli temperamentum üt át az interpretációin. Mégsem nevezhető sehol sem önkényesnek, vagy szubjektívnak, előadásai sosem hatnak improvizatívnak vagy esetlegesnek. Toscanini azonban aligha rendelkezett a – szerinte – „széles” és „rikító” gesztusokkal vezénylő de Sabata teremtő spontaneitásával, olvasatainak eredeti színgazdagságával. Operaprodukcióiban a lendület, a teátrális elemek, a sűrű, dramatikus izzás kapnak nagyobb hangsúlyt; Verdi Falstaffján vagy Wagner Trisztánján szinte egy levegővel, feltartóztathatatlan sebességgel, ellenállhatatlanul száguld végig. De a szimfonikus irodalom remekeibe is elementáris energiákat plántál: Debussy művei színesen, karakteresen, megkapó intenzitással szólnak a keze alatt, míg Beethoven vagy Brahms szimfóniái feszesen, koncentráltan és tökéletes egységben nyernek formát nála; néha felkavaróan víziószerűek, máshol valósággal katartikusak, mégis hallatlanul fegyelmezettek ezek a megközelítések, távol minden ízlésromboló aktustól, vagy rossz ízű vulgaritástól.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.