Karmesterportrék XLII. – Kurt Sanderling
Pár hete kaptuk a hírt, hogy két nappal kilencvenkilencedik születésnapja előtt elhunyt. Fia közlése szerint békésen elaludt berlini otthonában, családja körében. Kurt Sanderlinget az utolsó élő nagyok között tartotta számon a zenekritika; egyazon évben született Markevitch-csel, Soltival, Wanddal, Celibidachéval. Három acélkemény diktatúrát is megjárt: Hitler poklából a sztálini Szovjetunióba emigrált, innen Ulbricht és Honecker szürke és fagyos Kelet-Berlinjébe. Keveset kérdezett, tette a dolgát. Kiegyezett a rendszerrel: „mások történelmet csinálnak, én zenét” – emlékezett.
Kurt Sanderling 1912 szeptemberében született a kelet-poroszországi Arysban (Ma Orzysz, Lengyelország). Négyévesen kezdett zongorázni tanulni, később Königsbergben (Kalinyingrád), majd Berlinben csiszolta hangszeres tudását, s itt is telepedett le 1926-ban. Öt év múlva otthagyta az iskolapadot, hogy zongorakísérőként és kamarazenészként keresse a kenyerét. Tizenkilenc évesen állást nyert a Städtische Opernál mint korrepetitor, 1933-ban azonban, mikor a nácik hatalomra kerültek, zsidó származása és politikai „elhajlása” miatt munkahelyéről elbocsátották, fellépéseit ellehetetlenítették, még német állampolgárságától is megfosztották.
1936-ban döntött úgy, hogy elhagyja Németországot, és a Szovjetunióba emigrál. Az ok, mely miatt keletre, s nem nyugatra indult, kettős: egyfelől meggyőződéses baloldali volt, másfelől pedig egy ott dolgozó nagybátyja segítette őt a Szovjetunióba való beutazásban. Első itteni állásában már karmesterként, közelebbről Georges Sébastian* asszisztenseként számítottak rá: a Moszkvai Rádió Szimfonikusainak karmestere lett. 1937 januárjában lépett dobogóra először dirigensként a zenekar élén, két évvel később már a Harkovi Filharmonikusoknál ajánlottak neki első karmesteri állást. 1941-ben, vendégként szerepelt először a Leningrádi Filharmonikusoknál, majd a rákövetkező év során a Jevgenyij Mravinszkij vezette legendás zenekar alkalmazásában lett másodkarmester – eleinte Novoszibirszkben, mert a német behatolás miatt ide, Szibériába telepítették ki a Filharmonikusokat egészen 1944-ig.
Leningrádi éveiben vált belőle igazi jegyzett maestro. Egy világklasszis zenekar és egy páratlan képességű dirigens, Mravinszkij mellett dolgozni önmagában is privilégium és semmihez sem fogható tanulási lehetőség, azonban, német lévén, Sanderlingnek remek lehetőségei nyíltak a zenekar német-osztrák repertoárjának gondozására, valamint olyan mély kapcsolatba kerülhetett Leningrádban az orosz és a szovjet zenekultúrával – beleértve a Dmitrij Sosztakoviccsal való személyes, már-már barátsággá mélyülő kollegiális viszonyt –, mely pályájának későbbi évtizedeit is meghatározta. Számos zeneművet gondozhatott így a leningrádiaknál, melyeket Mravinszkij egyszerűen nem kedvelt, vagy csak nem akart elvállalni (pl. Rachmaninov). Vezénylést tanított akkoriban a Leningrádi Konzervatóriumban, továbbá testközelből figyelhette több Sosztakovics-szimfónia moszkvai vagy leningrádi premierjét, s a hangfelvételek készítésébe is viszonylag korán belekóstolhatott. A világháború után a Leningrádi Filharmonikusok több túrát is tettek nyugatra, s természetesen Sanderling is kivette a részét ezekből, fontos hangfelvételeket maga után hagyva Bécsben (1956/57).
Az újabb fordulatot a német mester pályáján az 1960-as esztendő hozta, Kelet-Berlinbe invitálták ekkor. Walter Ulbricht, az NDK állampártjának akkori főtitkára személyesen fordult Hruscsovhoz, engedjék haza Sanderlinget. Az ok nyomós volt: a helyi pártvezetők elhatározása szerint egy elsőrangú zenekart kellett létrehozni Kelet-Berlinben, mely idővel a fal túloldalán működő, Herbert von Karajan uralta híres Berlini Filharmonikusokkal konkurálhat. Ennek vezetésére pedig Sanderlinget szemelték ki, így, miután engedély kapott a kiutazásra – és ígértet a kelet-német állampolgárságra –, még abban az évben ki is nevezték a frissen életre hívott Berliner Sinfonie-Orchester, azaz a Berlini Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójává. Jóllehet Sanderlingnek elegendő pénz és idő állt a rendelkezésére, hogy berlini zenekarát európai rangra emelje, cseppet sem volt könnyű a dolga, hisz az ország tradicionális nagyzenekarai, a lipcsei Gewandhausorchester és a drezdai Staatskapelle továbbra is az NDK legjobb együttesei kívántak maradni. 1964-től három esztendőn át Sanderling a drezdaiakat is irányította, berlini pozícióját formálisan 1977-ig tartotta meg.
Mint a Német Demokratikus Köztársaság első számú – nem mellesleg politikailag megbízható – dirigense, a 60-as években számos európai nagyvárosba nyert meghívást: Bécs, Salzburg, Prága és Varsó is szívesen fogadta. Nagy-Britanniában először 1970-ben fordult meg, a Gewandhausorchester turnéját vezetve, két évre rá a betegeskedő Otto Klemperert helyettesítette az Új Philharmonia Zenekar hangversenyein. Angliában a Philharmonia mellett a manchesteri BBC Northern Symphony** együttesével alakított ki gyümölcsöző kapcsolatot, de megjelent az Edinburgh-i Fesztiválon is. Japánban 1976-ban járt először a tokiói Yomiuri Nippon Szimfonikus Zenekar meghívására, később rendszeresen visszatért ide (1978, ’80, ’90), de eljutott az Egyesült Államokba (New York, Cleveland, Boston, St. Louis, San Francisco, Washington), Kanadába és Ausztráliába is. Az 1990-es években a Budapesti Fesztiválzenekar élén két ízben is felbukkant (1997 és 1999).
1988-ban vezényelte először a Berlini Filharmonikusokat, ahová számos alkalommal visszahívták.
Az európai kommunista rendszerek összeomlása után többször megfordult Amszterdamban, később a Los Angeles-i Filharmonikusok ajánlottak neki első karmesteri pozíciót, ám előrehaladott korára tekintettel ezt már nem fogadta el. Sanderlingnek két házasságából három fia született, Thomas, Stefan és Michael mindhárman jegyzett karmesterek lettek.
2002 májusában, csaknem kilencvenévesen vonult vissza végleg a vezényléstől Kurt Sanderling, kilenc évvel később, 2011 szeptemberében érte a halál Berlinben.
Otto Klemperer után Sanderling a második karmester, akit a Philharmonia Zenekar Tiszteletbeli Tagjává (Honorary Member) választott, 1996-ban. Korábban, 1980 januárjában egy nagyszabású és igen sikeres Beethoven szimfónia-ciklust vezényelt a zenekar élén a Wembley Stadionban (!), majd az Abbey Roadon elkészíthette a darabok stúdiófelvételét a Philharmoniával. Hagyományosan ezt a ciklust (London, 1981, EMI) szokás kiemelni a német dirigens legfontosabb lemezfelvételeként, jóllehet távolról sem tartozik a legjobb, legizgalmasabb munkái közé.
Sanderling több évtizedes lemeztermése viszonylag gazdag ugyan, de korántsem olyan változatos és szerteágazó, mint a fent említett kortársaié. Jóllehet korai, moszkvai és leningrádi koncertjeinek egész sora elérhető már hanglemezen, első fontosabb stúdiórögzítéseit Bécsbe kell tennünk, 1956–57-re. Elsőnek Csajkovszkij IV. szimfóniája, azután Rachmaninov II. szimfóniája került szalagra a vezényletével, mindkettő a Leningrádi Filharmonikusok közreműködésével, az együttes egyik nyugati turnéján készült a Deutsche Grammophon számára.
Kelet-német felvételeit szemügyre véve, melyek között akad lipcsei és drezdai munka is a berliniek mellett, az 1963-as Bruckner III. szimfónia tűnik az első igazán jelentős rögzítésnek (Lipcse, Eterna***). A 70-es években volt a legaktívabb Sanderling: 1970 és ’77 között készült el legendás Sibelius-ciklusa, a szimfóniák mellett több szimfonikus költeménnyel (Berlin, Eterna), 1971–72-ből származnak sokat emlegetett, kiváló Brahms-lemezei a szimfóniákkal (Drezda, Eterna/Eurodisc), illetve 1976 és 1983 között rögzítette nem kevésbé mesteri Sosztakovics-olvasatait (I., V., VI., VIII., X. és XV. szimfóniák, Berlin, Eterna). Két megkerülhetetlen Mahler-lemeze is erre a korszakra datálódik: 1979-es keltezésűek a IX. és a X. szimfóniák berlini felvételei. A 80-es évek termése az említett londoni Beethovenekkel indul és az 1990-ben rögzített, berlini Brahms-ciklussal ér véget (CD-n a Capriccio és Profil kiadásában). Pályája utolsó évtizedét két kitűnő szimfónia-lemez színesíti: Sosztakovics XV. szimfóniája (Cleveland, 1990, Erato), illetve Mahler IX. szimfóniája (London, 1992, Erato), továbbá számos versenymű-lemez avatott kísérete fűződik a nevéhez olyan szólistákkal, mint Mitsuko Uchida, Hélène Grimaud vagy Alfred Brendel.
Az utóbbi években számos koncertjének rádiófelvétele látott napvilágot, melyen izgalmas R. Strauss-, Schubert- és Schumann-előadásokat hallhatunk, olyan műveket, melyekből sohasem készített stúdiófelvételt – de ismerünk berlini Haydn-szimfóniákat, Bruckner IV.-et Münchenből, VII.-et Stuttgartból, Mahler IV.-et Manchesterből és így tovább.
Az ok, ami miatt Sanderling mintegy két évtizeden át folyamatosan foglalkozatott vendégkarmester lehetett, egyszerű: ragyogó érzéke volt hozzá, hogy perceken belül megtalálja a közös hangot a zenekarokkal a világ bármely részén. Egyenes, megbízható és hatékony dirigens hírében állt, személyisége derűt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. Mindezeken túl igen eredményesen próbált: részletekbe menően, gondosan kidolgozta az interpretációit, semmit sem szeretett a véletlen hatalmának átengedni. Méltóságteljes jelenléte a pódiumon erőt és biztonságot sugárzott, ütései tiszták és pontosak voltak, kiválóan bánt a szemkontaktus eszközével. A próbákon a források szerint kedélyes volt, oldott, emellett higgadt és humoros.
Olvasatai a textuális tisztaságukról, a biztos és sallangtalan megszólalásukról voltak ismertek, a zenekari hangzás nála sohasem forszírozott. Haydn-interpretációit szellemesség és elegancia, Beethoven- és Mahler-lemezeit inkább a klasszikus kiegyensúlyozottság dominálja, Schubert „Befejezetlen” szimfóniája a végtelen a türelem és egyensúlykeresés mintapéldája. Bár többnyire kerülte a széles, túlzó, vagy harsány gesztusokat, s legtöbbször a fojtott szenvedély, a féken tartott indulat jellemezte az előadásait, Bruckner- és Strauss-produkcióit mégis átfűti valami erőteljes, heroikus küzdelem és vitalitás. A német-osztrák repertoár mellett, köszönhetően a Szovjetunió-beli éveknek, az orosz zeneirodalomnak is avatott tolmácsolójává lett: a szovjet határtól nyugatra talán senki nem rendelkezett olyan biztos tudással a Sosztakovics-szimfóniák előadásmódjáról a 70-es években, mint ő. Igazi klasszikus, az európai kultúra számára nélkülözhetetlen munkákká nemesülnek ezek az alkotások Sanderling keze alatt.
* Georges Sébastian, azaz Sebestyén György (1903–1989), magyar származású francia karmester Budapesten született, 1931 és ’37 között dolgozott a Moszkvai Rádiózenekar igazgatójaként.
** Mai nevén: BBC Philharmonic Orchestra.
*** Az NDK-ban készült hanglemezek, a VEB – Volkseigener Betrieb – Deutsche Schallplatten (Berlin DDR) produkciói, Eterna címke alatt láttak napvilágot. Jelenleg Berlin Classics label alatt elérhetők CD-n. Ezek egy része, mint pl. a drezdai Brahms-ciklus, a nyugat-német Eurodisc koprodukciójában született.