Karmesterportrék XXXVIII. – Fritz Busch
„Busch nem olyan határozott, lenyűgöző költői egyéniség, mint Furtwängler, vagy Kleiber. Teljesen feloldódik ugyan az előadott műben, de ebben a feloldásban saját egyéni arcéle kissé elmosódik. Ez választja el a legnagyobbaktól, akik minél önfeledtebben mélyülnek el az interpretált alkotás szellemében, annál élesebben rajzolják elénk saját egyéniségük markáns körvonalait. […] Mikor ő áll a karmesteri emelvényen, zavartalanul élvezhetjük a műsor minden egyes számának szépségét, mert érezzük: a karmester maga is fogékony minden szépségre. Busch teljes biztonsággal vezet bennünket a partitúra szövevényén keresztül. Dallam mintázása tökéletes, ritmusa példásan szerves, a zenekari beállítás tiszta és pregnáns. Szóval talpig muzsikus.”*
Tóth Aladár iménti dicsérő szavai híven illusztrálják a német maestro előadói erényeit. Fritz Buscht sokan ma is szívesen emelik a XX. század legjobb karmesterei mellé, mégis, talán nem az benne a legizgalmasabb, ami összeköti őt velük, hanem ami elválasztja tőlük.
Friedrich Wilhelm Ludwig (Fritz) Busch 1890 márciusában született Siegenben, Németország Vesztfália tartományában. Szülei kivételesen lelkes amatőr muzsikosok voltak; apja éveken át hegedült, majd hangszerjavításból és -kereskedésből élt. Öccsei szintén zenészi pályát jártak: Adolf Busch korának elismert hegedűművész-szólistája volt, Hermann Busch pedig kiváló csellista hírében állt, a fivérek később egyebek mellett a jeles Busch Vonósnégyes oszlopai lettek. Kezdetben Fritz is hegedülni és zongorázni tanult apja boltjának szerény instrumentumain, s Adolf öccsével együtt játszott apja „tánczenekarában”.
1906-ban felvették a Kölni Konzervatóriumba, ahol zongorázást, vezénylést és zeneelméletet hallgatott, majd 1908 végén sor került karmesteri bemutatkozására Trierben. Egy évre rá elfogadta a rigai Német Színház ajánlatát, ahol karmesterként és kórusvezetőként tevékenykedett, mialatt a Bad Pyrmont-i fürdőhelyen a „Kapellmeister” szokásos nehéz penzumát is ellátta.
1912-ben nevezték ki Aachen város zeneigazgatójává, itt – leszámítva egy rövid világháborús frontszolgálatot – 1918-ig dolgozott; időközben megnősült, és gyermekei (egy fiú és két leány) születtek. Még ebben az évben Jenában a Berlini Filharmonikusokat dirigálta, s a koncert sikere nyomán nyomban zeneigazgatói állásért pályázhatott a Stuttgarti Operánál. Elnyerve a pozíciót, Stuttgartban komoly lehetősége nyílt a kibontakozásra: bár Mozart maradt legkedvesebb terepe, szinte újra felfedezte a konok sváb közönség számára Verdit, előadta a Borisz Godunovot, s olyan modern szerzők operáit vitte színpadra itt, mint Ferruccio Busoni, Hans Pfitzner, Paul Hindemith vagy Franz Schreker. Továbbá valósággal felrázta a korábban szokásos Wagner-játszási tradíciókat, amikor a híres-hírhedt építész, díszlettervező és színház-teoretikus, Adolphe Appia avantgárd díszletezésével adta elő a Ringet.
1921–22-ben, miután hat szimfonikus koncertet vezényelt Drezdában – s majd’ ugyanennyit a Nikisch utódját kereső lipcsei Gewandhausnál –, végül a drezdai Szász Állami Operaháznál ajánlottak neki vezetői pozíciót. Az itt töltött tizenegy esztendő alatt alapvető zeneművek világpremierjét dirigálta Busch: Richard Strauss Intermezzóját (1924), majd ugyanő Egyiptomi Helénáját (1928), valamint Hindemith Cardillac (1926) című operáját, Busoni Doktor Faustusát (1925) és Weill A protagonistáját (1926) mutatta be a drezdai publikumnak. Túlzás nélkül állítható, irányítása alatt a drezdai dalszínház Németország legjobb, legizgalmasabb produkciókat kínáló operaházává emelkedett. S nem csupán zenei színvonalban nyújtott kimagaslót Busch társulata, de a német karmester úttörője volt a modern operajátszásnak is, hiszen rendre teret engedett a progresszív rendezői-díszlettervezői irányzatoknak. (Egyebek mellett múlhatatlan újításokkal szolgált a Carl Ebert stilizálta Szöktetés a szerájból híres salzburgi színrevitele 1932-ben.) Mindeközben a Staatskapelle rendszeres szimfonikus koncertjei is szárba szökkentek a keze alatt: Bartók, Schönberg, Stravinsky és Honegger művei is megszólaltak Busch drezdai hangversenyein.
Szászországi elfoglaltsága mellett több hazai és külföldi produkció sikerével alapozta meg hírnevét Busch: 1924-ben egy emlékezetes Mesterdalnokok-előadással nyitotta meg a Bayreuthi Fesztivált, majd az 1927–28-as szezonban New Yorkban adott több koncertet, egy évre rá pedig bemutatkozott a Berlini Állami Operában.
1933, a náci hatalomátvétel éve hozta el a legnagyobb fordulópontot Fritz Busch pályáján. Az új, indolens adminisztráció nem tűrte a modern irányzatok térnyerését a Birodalom színházaiban, különösen nem az ország kiemelten fontos zenés teátrumaiban. Busch drezdai tevékenységének több modernizáló eredményét azonnal a német kultúrán ejtett szándékos csorbaként definiálták az új hatalom képviselői, s késlekedés nélkül megkísérelték eltávolítani Buscht az Operából. Ez pár hét alatt sikerült is: 1933 tavaszán Busch nem pusztán Drezdát kényszerült odahagyni, de egész Németországnak, sőt, egy időre Európának is búcsút intett: „1933 június 15-én a Conte Biancamano kifutott a genovai kikötőből, hogy elvigyen bennünket egy új, szabad világba.” Így zárul Busch életrajzi könyve.**
A fényes muzsikusi karrier azonban korántsem zárult le. Buenos Airesben például a Máté-passió első csonkítatlan dél-amerikai előadását dirigálta Busch, majd, Európába visszatérve, két feltörekvő skandináv zenekarnál, a Dán Állami Rádió Szimfonikusainál (1937–51), valamint a Stockholmi Filharmonikusoknál (1937–40) vállalt aktív szerepet. Ez utóbbiak közül a koppenhágai zenekarral fonta szorosabbra az együttműködést, melynek újraszervezésében is segédkezett. Ezt követően a dán főváros lett első számú otthona.
A második pedig az angliai Glyndebourne. 1934-ben ugyanis John Christie, a Gyndebourne-i operaház és fesztivál alapító atyja meghívta Buscht, hogy Carl Eberttel karöltve igazgassák a dél-angliai operaház szokásos nyári fesztiválját. Nem túlzás azt állítani, Ebert és Busch a ’30-as években új alapokra helyezte a brit operajátszást, amennyiben elsősorban korszerű és izgalmas rendezésekkel, valamint kiemelkedő zenei minőséggel szolgáló Mozart-estekkel hívták fel magukra a figyelmet a glyndebourne-i produkciók.
A második világháború éveiben Busch és családja a semleges Svédországban találtak menedékre, ahonnan a karmester rendszeresen túrázhatott Dél- és Észak-Amerikába, többször Buenos Airesbe, azután New Yorkba, ahol operatársulat alapításában segédkezett (New Opera Company), de rendszeresen dirigálta a Filharmonikusokat és bemutatkozott a Metben is (Lohengrin, 1945). 1948 és ’50 között több ízben vendégeskedett a Chicagói Szimfonikusoknál. 1950-ben visszatért Glyndebourne-ba, hangos diadalra segítette dán zenekarát az Edinburgh-i Fesztiválon, s még a Bécsi Operában is feltűnt. 1951-ben, csaknem tizennyolc évnyi távollét után látogatott vissza hazájába, Németországba: Kölnben és Hamburgban vezényelt hangversenyeket, valamint egy Álarcosbált dirigált a Dél-német Rádió számára. Ez év nyarán Glyndebourne-ban a Da Ponte-operák mellett elvezényelte az Idomeneo szigetországi bemutatóját.
Utolsó fellépésére az Edinburgh-i Fesztiválon került sor 1951 szeptemberében, a Gyndebourne-i társulattal a Don Giovannit játszották. Hat nappal később, Londonban váratlanul elhunyt.
A hatvanegy éves Fritz Busch halála nemcsak váratlan volt, de fájóan korai is. Éppen akkor hunyt el, mikor a vele egyidős, vagy akár nála is korosabb német dirigensek (Furtwängler, B. Walter, Klemperer stb.) kiteljesíthették művészetüket, s az ún. hosszanjátszó hanglemezek térhódításának köszönhetően hatalmas tömegekhez jutottak el. Azzal, hogy Busch a lemezipar aranykorának előestéjén távozott, neve és munkássága háttérbe szorult aktív pályatársaiéval szemben. Így lemezhagyatéka relatíve csekélynek mondható, jóllehet, ami Buschtól az utókorra maradt, az történetileg annál jelentékenyebb archívum. Diszkográfiája három nagyobb, jól elkülöníthető szakaszra bontandó: a drezdai lemezek (Drezda és Berlin, 1923–1931), az angliai rögzítések (Glyndebourne és London, 1934–36), valamint a koppenhágai koncert- és stúdiófelvételek (1948–50) – ezeket csekély számú, ám korántsem mellékes amerikai, argentin, svájci, valamint német- és svédországi felvételek egészítik ki.
Szászországi éveiben a Staatskapelle élén kezdett lemezeket készíteni Busch, 1923 és ’26 között több, elsősorban operarészleteket tartalmazó lemezek kerültek ki a kezei közül, főleg Verdi, Puccini, Wagner és Strauss műveiből. 1931-ben azután egy komplett Brahms Második szimfóniát is felvett a berlini rádió felkérésre.
Az évtized közepén, Glyndebourne-ban rögzített, teljes Mozart-operák minden bizonnyal Busch lemeztermésének legbecsesebb darabjai. A Cosí fan tutte (1934–35), a Figaro házassága (1935) és a Don Giovanni (1936) máig sokat emlegetett, megkerülhetetlen mérföldkövei e Mozart-operák előadás-történetének. Ezenközben Londonban, a BBC Szimfonikusok közreműködésével egy remekbe szabott Till Eulenspiegel (1934), két évvel később a Londoni Filharmonikusokkal egy hasonlóan ragyogó Don Juan került lemezre a vezényletével (kiad.: HMV).
Kései, dániai koncertjei és stúdiólemezei között Haydn-, Mozart- és Beethoven-műveket találni, de ismerünk egy újabb Brahms Másodikat is vele ugyanebből az időből (Remington Records). A buenos airesi Teatro Colón előadásai között a Rózsalovag (1936), a Lohengrin (1936) és a Trisztán és Izolda (1943) felvételeit maradtak fenn Fritz Busch irányításával, míg egy 1950-es New York-i koncert felvételéről izgalmas Beethoven Ötödiket és Brahms Altrapszódiát hallhatunk.
Csakugyan „talpig muzsikus” volt Fritz Busch, ahogyan Tóth Aladár találóan megfogalmazta. Méghozzá hitében, erkölcsiségében megingathatatlan, szakmájában kikezdhetetlen, jólelkű, halk szavú, intelligens zenész. Valóságos antitézise volt a szigorú „német karmester” sztereotípiájának. Személyiségének varázsát nem a parancsoló tekintet, a határozott arcél és a diktatórikus vezetéskultúra következetes alkalmazása biztosította, hanem a tiszta zene felé való józan odafordulás és a gondjaira bízott muzsikusok iránti elkötelezettség, lojalitás és szeretet. Noha többnyire jól tudta, mit akar, sosem volt agresszív vagy türelmetlen a beosztottjaival, mindig tele volt humorral, jó szándékkal; hamar kivívta a zenészek rokonszenvét: barátságos munkatársként élénken érdeklődött művészei iránt. Ifjabb korában irgalmatlan nagy pálcát használt és széles gesztusokkal dirigált, az évek múlásával a pálca egyre kisebb, mozdulatai szűkebbek, gazdaságosabbak lettek; a források szerint kivételesen jó bal kezével gyönyörűen, kifejezően tudott formálni.
Hallatlanul muzikális és jó ízléssel megáldott zenész volt Busch, teljességgel hiányzott belőle az excentrikus, magamutogató hajlam. Csak a zenére figyelt, semmilyen külső körülmény nem érdekelte. Előadásai természetes drámai erővel szólnak, nyoma sincs bennük mesterkélt erőlködésnek, fölösleges pátosznak, vagy oktalan szentimentalizmusnak. Olvasatai póztalan egyszerűségükben, frissességükben, keresetlenségükben is monumentálisnak hatnak.
* Tóth Aladár: Fritz Busch a II. filharmonikus hangversenyen, Nyugat, 1925/20.
** Fritz Busch: Egy muzsikus élete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963., 283. p. (kiemelés az eredetiben) – magyar fordítás alapja: Fritz Busch: Aus dem Leben eines Musikers, Rascher Verlag Zürich, 1949.
