Karmesterportrék XXXVI. – Ernest Ansermet

Már a karmester kifejezést sem szerette. Számára az nem is „mesterség” volt a szó szokásos értelmében, hanem egyfajta „irányultság”. A zene felé fordulás, a muzsikusi lét, azaz „zenésznek lenni mindenekelőtt” – ez volt maga a szakma Ernest Ansermet szerint. „De ki tudhat bármit is a zenéről?” – csattant fel egy ízben „Uncle Ernie”, ahogy a Deccánál becézték. Éppen ő bizonyosan tudott valamit, hisz kivívta Debussy és Ravel elismerő szavait, lenyűgözte a kényes-mogorva Stravinskyt, elfogadtatta a modernista irányzatokat a nyárspolgári Svájcban és több helyütt külhonban, a riadt német közönség elé vitte a Tavaszi áldozat egzaltált ritmusait, s mindeközben megalapította, és közel félévszázadon át nevelte hazája kirakatzenekarát.

Ernest Ansermet 1883 novemberében született a svájci Vevey-ben, a Genfi tó mellett, közel a francia határhoz. Szülei lelkes amatőr muzsikusok voltak, de mivel úgy hitték, a zenélésből nem lehet megélni, fiuknak is az apa szakmáját, a matematikusi pályát szánták. A Lausanne-i Egyetemen, majd a párizsi Sorbonne padsoraiban hallgatott elméleti matematikát Ansermet, de közben nem mondott le muzsikusi ambícióiról sem, diplomája kézhezvétele után (1903) a híres Conservatoire-ba is beiratkozott.
Lausanne-ba visszatérve matematikát tanított négy esztendőn át (1905–1909), mindeközben zeneszerzést tanult Ernest Blochnál, majd Berlinben járva a korszak legjobb dirigenseivel kötött ismeretséget: Nikisch, Weingartner és Mottl voltak rá döntő hatással pályájának ezen korai szakaszában.

1910-ben vezényelt először Ansermet, előbb Lausanne-ban, majd Montreux-ben kapott felkéréseket. A szülővárosához közeli Montreux-ben, a híres Kursaal kaszinó-koncertjeit dirigálva aratta első jelentős sikerét, melynek során megismerkedett mentorával, a portugál Francisco de Lacerdával, aki, mint a Scola Cantorum tanára, Vincent d’Indy asszisztenseként dolgozott a francia fővárosban, emellett Montreux zenei életét igazgatta. 1912 és ’14 között, vagyis a világháború kitöréséig, Lacerdát követve a Kursaal-koncerteket irányította Ansermet, s itt nyílt alkalma Debussyvel, Ravellel megismerkedni.

1913-ban a közeli Genfbe, a Genfi Szimfonikus Zenekar élére szerződött, ahol két esztendőn át dolgozott, s az akkoriban a környéken élő Igor Stravinskyvel került jó baráti viszonyba. 1915-ben az orosz mester ajánlotta őt Szergej Gyagilev figyelmébe, aki, meggyőződve az ifjú dirigens kivételes tehetségéről, habozás nélkül kinevezte őt a Ballets Russes élére, Pierre Monteux nyomdokaiba. A következő időszakot Genf, Buenos Aires és a Ballets-túrák között osztotta meg Ernest Ansermet: Argentínában nemzeti zenekart szervezett, ahová nyaranta rendszeresen visszajárt, emellett a Gyagilev-társulat 1916-os amerikai turnéját vezette, jeles Stravinsky-, Falla-, Satie- és Prokofjev-táncjátékok bemutatóját dirigálva (1915–23).

1918-ban hozta létre élete fő művét Ansermet. Ekkor ismét zenekar alapításába fogott, ezúttal otthonában, Genfben. A purista, kispolgárian racionális és szigorúan kálvinista város szellemi légköre érdekes módon tökéletes zenei műhelynek bizonyult az újsütetű irányzatok felé elkötelezett dirigens számára. A Suisse Romande Zenekart* kezdetben negyvennyolc hangszeres – a svájciak mellett osztrák, francia, német és olasz zenészek – közreműködésével hívták életre. (Megjegyzendő, hogy 1938-ban a Lausanne-i székhelyű Svájci Rádiózenekar beolvadt a Suisse Romande Zenekarba, így 1946-ra Ansermet 60% fölé emelhette a svájci nemzetiségű tagok számát az együttesben.)
A karmester azután negyvenkilenc éven át, 1967-ig, vagyis szinte halálig a Suisse Romande első karmestere maradt, s ez idő alatt európai hírnevet kovácsolt együttesének. Áldozatos munkája – melyet 1953-ban genfi díszpolgári címmel honoráltak – nyomán a negyvenes évek végétől a kontinens legkeresettebb zenekarai között emlegették a Suisse Romande-ot, 1947 és 1968 között pedig mintegy háromszáz lemezfelvételt készítettek a Deccával exkluzív kontraktusban. Kedves zenekarához a végsőkig lojális volt, 1953-ban Bostonba csábították a betegeskedő Charles Münch helyére, de Ansermet habozás nélkül visszautasította a felkérést.

Genfi elkötelezettsége mellett számos vendégfellépésnek tett eleget a két világháború között és azután is: rendszeres meghívottja volt a Párizsi Conservatoire Zenekarának, ahol több lemezfelvételt is készített, de a „zsenge” BBC Szimfonikusoknál is gyakorta vendégeskedett – a szerző szólójával mutatták be például Prokofjev 2. zongoraversenyét a londoni közönségnek (1928) –, de több ízben vezényelte a Londoni Filharmonikusokat, a Bécsi Filharmonikusokat, majd az Új Philharmonia Zenekart az elkövetkező esztendőkben. 1938-ban Budapesten járt: Bartók Bélát kísérte annak 2. zongoraversenyében.
Az Egyesült Államokban is több alkalommal megfordult: dirigálta a Bostoni és a Dallasi Szimfonikusokat, valamint Cleveland és Philadelphia együtteseit, még Toscanini is szívesen látta az eminens NBC Zenekar vendégeként.
A ’60-as évek közepén a Suisse Romande-ot szerződtette japán és kanadai turnéra (1966–67).
1961-ben publikálta könyvét, „Les Fondements de la musique dans conscience humaine” (A zene alapjai az emberi tudatban) címmel. Írása az elméleti matematika és a zenei folyamatok kapcsolatával is foglalkozik, s a husserli fenomenológia tanaival tartva fenn kapcsolatot, élesen bírálja a schönbergi szeriális zene módszertanát.
1968 decemberében adta utolsó hangversenyét Genfben, majd 1969 februárjában, nyolcvanöt esztendős korában halt meg ugyanitt, ahol ma is utca viseli a nevét.

Elsősorban az Orosz Balett társulatával ápolt hosszú és gyümölcsöző együttműködése révén Ernest Ansermet nevéhez számos korszak-meghatározó zenemű ősbemutatóját kapcsoljuk: világpremierként vezényelte el Stravinskytől a Katona történetét (1918), a Pulcinellát (1920), a Rókát (1922) és a Menyegzőket (1923), Manuel de Falla A háromszögletű kalap című balettjét, illetve Benjamin Britten Lucretia meggyalázása (1946) című operáját. Ennek köszönhetően a zenei modernizmus legjelesebb európai apologétái közt ünnepelték őt a progresszív irányzatok képviselői a két világháború között, jóllehet határozottan elutasította az atonális tendenciákat, így a Második Bécsi Iskola szigorú dodekafóniáját is. A második világháborút követően fordult a XVIII–XIX. századi klasszikusok felé Ansermet, ezután koncertműsorait megosztotta az osztrák-német alaprepertoár frekventált művei és a modernisták újdonságerejű kompozíciói között. Bach, Haydn, Beethoven vagy Wagner ekkor éppúgy érdekelte, mint Ravel, Stravinsky vagy Bartók, illetve honfitársai, Arthur Honegger és Frank Martin zenéje.

Lemezkészítőként korának egyik legaktívabb dirigense volt Ernest Ansermet: hanglemezéletműve több mint félévszázadot ölel fel. Legelső felvételét 1916-ban, a Ballets Russes zenekarával rögzítette, később a Londoni Filharmonikusokkal és a Conservatoire zenekarával is rendszeresen dolgozott, de főképp a Suisse Romande-dal a Decca számára, két évtizeden át. Az angol lemeztársaság berkeiben igazi „otthonra” talált Ansermet: mivel élénken érdeklődött a hangrögzítés technikai körülményei iránt, a cég első sztereó szisztémával felvett lemezét is bátran bízhatta rá 1954 májusában.
Repertoárja pedig irigylendően tekintélyesre duzzadt az idővel. Lemezre kerültek a vezényletével egyebek mellet Csajkovszkij és Stravinsky balettjei, a Beethoven-szimfóniák, több Haydn- és Schumann-mű, a francia romantikus muzsika legjava (Franck, Fauré, Chausson és Offenbach darabjai), de meg kell említeni izgalmas Bartók-lemezeit is a Concerto, a Táncszvit, a Zene és a 3. zongoraverseny felvételével (szólista: Julius Katchen). Jól tűrte a steril stúdiólégkört, Stravinsky Petruskáját például háromszor (1946, London; 1950 Genf; 1957, Genf), Rimszkij-Korszakov Seherezádéját ugyanannyiszor vette fel (1948, Párizs; 1954 Genf; 1960 Genf).

Elsődlegesen mégis a francia klasszikus modernség terepén szokás kijelölni illetékességét: Debussy Tengeréből négy ragyogó hanglemezt ismerünk vele (1947, '51, '57 és '64, valamennyi genfi), de a Pelléas és Mélisande-ból rögzített két stúdiómunkáját (1951 és 1964, mindkettő Genf) szintúgy gyakorta emlegetik a kritikusok. Maurice Ravel művei ugyancsak erős hangsúlyt kapnak Ansermet diszkográfiájában, de Chabrier, Poulenc, vagy Dutilleux nevei is fel-felbukkannak a lemezborítóin.

Ansermet számára a „stílus” volt az interpretáció folyamatának kulcskérdése. A stílus, mely semmiképpen sem a technikai perfekciót jelenti, inkább egy bizonyos játékmódot, ízlést, mely végig azonosítható és követhető az aktuális olvasatban. A dirigens legfontosabb feladata, hogy ezen stílust közvetítse a közreműködő zenekari muzsikusok részére a „sentiment”, vagyis az érzés továbbadásán keresztül.
A svájci maestro azok közé a művészek közé tartozott, akik a zenemű újrateremtésének szükségességében és érvényességében hittek. Azt vallotta: a zeneművet nem lehet egy sajátosan meghatározott, a kottából egyenesen következő módon interpretálni. Ansermet szerint a karmester rendeltetése, feladata nem pusztán a kottaolvasás és -közvetítés, hanem a teremtő közreműködés. Személyes előadói filozófiája a zenei forma szigorában és hatalmában gyökeredzett, ezért határozottan elutasította a túlzó hangsúlyokat, gesztusokat, melyek elterelhetik a figyelmet a kompozíció formai arányairól, felépítettségéről. Így távol állt tőle minden öncélú modorosság vagy üres mesterkéltség.

A Suisse Romande-ból egy figyelmes, egységes hangzású, mégis hallatlan színgazdagságra képes szimfonikus együttest nevelt. Zenekara nem volt éppen virtuóznak mondható gárda, sosem játszott széles dinamikai amplitúdókkal, kerülte a szertelenség, a kimódoltság látszatát is, a harsány, túlzó karaktereket, szólistái sosem éltek egyénieskedő vagy kirívó megszólalásokkal. Egy-egy többször lemezre vett mű esetében (mint az említett Seherezádé, vagy egyes Stravinsky-balettek, Debussy-darabok) szembeszökőek a csekély előadásmód-béli differenciák még a nagyobb időbeli távolságok, esetleg évtizedes távlatok esetében is. Ansermet legjobb lemezei a természetes hangzásukról, megbízhatóságukról, előadásai a stílusosan választékos megközelítéseikről ismertek napjainkban is.

* Szó szerinti fordításban: a Francia (nyelvű) Svájc Zenekara