Karmesterportrék XXIII. - Leopold Stokowski

Magas és jóképű alakja, hófehér, hosszú haja, egyedülálló kisugárzása még a nyolcvanas éveiben is mágnesként vonzotta a nőket. Hol reklámozta, hol tagadta bevándorló gyökereit, s ha kellett, különös akcentusokat eszelt ki magának, hogy amúgy is különc figuráját még extravagánsabbá tegye. Leopold Stokowski, a XX. század nagy karmester-egyéniségeinek e furcsa "lumináriusa" olyasmit tudott, amit rajta kívül kevesen: hallatlan tehetsége volt, hogy megragadja, lekösse a közönség figyelmét, valósággal megbabonázza publikumát. Az excentrikus, de kétségkívül gyöngyözően tehetséges dirigens kvintesszenciája volt, sokan a varázslót látták benne, mások bizarr sarlatánként stigmatizálták. Holott széles népszerűsége alig volt több egy jól kitalált médiajelenségnél, ám a szakmában kivívott respektje, és az a közel hetven év, melyet a karmesteri dobogón töltött, önmagáért beszél.

Leopold Antoni Stanisław Bolesławowicz Stokowski 1882 áprilisában született Londonban, lengyel apa és ír anya gyermekeként. (Sokáig homályban tartotta születési helyét és idejét, ezzel erősítve saját kultuszát: korábbi források 1887-es születési dátumot is számon tartanak, a szülőhelyet tekintve pedig német-, sőt lengyelországi helyszín is elterjedt a köztudatban, sőt, egy időben híre ment, hogy eredeti neve az angolosabban hangzó Leonard Stokes.) 1896-tól az intézmény legifjabb növendékeként a Royal College of Music berkeiben pallérozta zenei tudását, énekelt a St. Marylebone-templom kórusában, majd helyettes, később teljes állású orgonistaként jutott kenyérkeresethez több helyi egyházi intézményben. 1903-ban, az oxfordi Queens College-ban diplomázott.

Orgonaművészként jutott el Amerikába, első New York-i állása a St. Bartholomew-templomhoz kötötte, ám már ekkor karmesteri ambíciókat táplált. E célból utazott Párizsba, hogy további zenei képzéseken részt véve csiszolja tudását. Karmesteri debütálására itt került sor 1909 májusában, a Kölni Zenekar élén, ahol későbbi feleségét, Olga Samaroffot kísérte. Egy héttel később pedig Londonban is dirigensi pódiumra léphetett a Queen's Hallban, a New Symphony Orchestrát irányítva.
Franciaországban kapta a hírt, hogy a Cincinnati Szimfonikusok vezető karmestert keresnek, s bár érdemleges karmesteri tapasztalatra aligha hivatkozhatott, levelekkel kezdte bombázni az együttes vezetőségét, hogy kieszközölhessen egy személyes állásinterjút. Akcióit siker koronázta: hamarosan kinevezték a zenekar vezető dirigensévé.
Cincinnatiben meleg fogadtatás, fokozott várakozás köszöntötte Stokowskit. A karizmatikus, lelkes és felkészült muzsikus, igyekezvén megfelelni a felé támasztott elvárásoknak, amerikai premiereket hozott a poros Ohióba, ahol egyebek mellett Edward Elgar II. szimfóniáját, és számos egyéb kortárs zeneművet mutatott be.

1912 őszén szerződött Philadelphiába a még mindig csak harmincesztendős karmester, s a következő huszonhat évben meg is tartotta ott a zeneigazgatói pozíciót. Philadelphiában mindent megkapott, amire csak vágyhatott (1915-ben az amerikai állampolgárságot is); innen vezetett Stokowski útja a világhírnévig. A kontinens egyik legkiválóbb szimfonikus együttesét nevelte ki - megalapozva ezzel a híres "Philadephia hangzást" -, s 1917-től visszavonhatatlanul beindult egyedülállóan gazdag lemezkarrierje. Fiataloknak szóló "Youth Concerts" sorozatot szervezett, amerikai és világbemutatók egész sorát vitte Philadelphiába, megfordult a koncertjein a korszak valamennyi jeles hangszeres vagy énekes szólistája.

1938-ban adta fel philadelphiai állását, ettől kezdve igazi világjáró művésszé avanzsált. 1940-ben megalapította az Össz amerikai Ifjúsági Zenekart, amellyel amerikai és külföldi turnékra vállalkozott. 1941-től '44-ig - Toscanini Philadelphiai "kitérője" idején - az NBC Szimfonikus Zenekarát vezette, 1944-ben pedig bábáskodott a New York City Symphony Orchestra létrejötténél. Egy évvel később már az ország másik felén találjuk Stokowskit: Los Angelesben megszervezi a Hollywood Bowl Szimfonikus Zenekart, elsősorban szabadtéri koncertek lebonyolításához. 1946-ban nevezték ki a New York-i Filharmonikusok első vendégkarmesterévé, melynek később vezetését is ellátta Dimitri Mitropoulosszal közösen (1949-50).

Leopold Stokowski nemzetközi karrierje a következő két évtizedben érte el a tetőpontját. Rendszeresen vendégszerepelt, koncertezett és számtalan lemezt készített a világ több neves zenekaránál Párizstól Berlinig, Amszterdamtól Prágáig, s eközben olyan együttesekkel dolgozott az Újvilágban, mint a Houstoni Szimfonikusok - ahol 1955 és '61 között zeneigazgató volt -, vagy a New York-i NBC Symphony/Symphony of the Air zenekara. 1958-ban a Leningrádi Filharmonikusokkal turnézott a Szovjetunióban, 1962-ben pedig megalapította az American Symphony Orchestrát. Az 1970-es években, miután '72-ben visszaköltözött szülőhazájába, szorosabbra fonta kapcsolatait a brit főváros zenei együtteseivel. Valamennyi nagy londoni zenekar örömmel fogadta az ekkorra már a nyolcvanas éveiben járó, ám jellegzetes charme-ját csorbítatlanul őrző dirigenst.

Az általa bemutatott zeneművek impozáns listáján olyan alkotásokat találni, mint Rahmanyinov 4. zongoraversenye és Paganini-variációkja a szerző szólójával (Philadelphia, 1927 és 1934), illetve ugyanő III. szimfóniája (Philadelphia, 1936). De Stokowski nevéhez kötjük Arnold Schönberg Hegedűversenyének és Zongoraversenyének ősbemutatóját is (Philadelphia, 1940, valamint New York, 1944), továbbá szintén az ő pálcája alatt szólalt meg első ízben Charles Ives utolsó, IV. szimfóniája (1965, New York). Ezek mellett olyan megkerülhetetlen zeneműveket vitt elsőként Amerikába, mint Mahler VIII. szimfóniája, Schönberg Gurre-Liedere és több Sosztakovics-szimfónia.

Hamisítatlan, tántoríthatatlan világfi és életművész hírében állt Stokowski, talán többet utazott a földrészek között mint bármely más művész, szerette, szinte falta az életet. Háromszor nősült, feleségeitől három lánya és két fia született, de gyakori és hangos nőkalandjaival, kétes hódításaival rendre témát szolgáltatott a bulvárlapoknak. Benne volt minden eredeti csínyben: a híres Walt Disney-animációban (Fantázia, 1940), melynek ő volt zenei rendezője, hangszerelője és karmestere - maga Mickey Mouse húzkodja a frakkja végét... Továbbá olyan nagyszabású "happeningeket" szervezett, mint például Mahler VIII. szimfóniájának gigantikus előadásai, a modern technikai vívmányok nyújtotta fény- és hangeffektusokkal fűszerezve. A televízió és a tömegmédia kínálta publicitás lehetőségeit pedig Karajan előtt bizonyosan senki sem alkalmazta ennyire tudatosan és eredményesen.

Ihletett hangszerelőként is megismerhette a világ: legismertebb zenekari átiratai Bach és Händel műveiből születtek, többek között a d-moll toccata és fúga, vagy a Tűzijátékzene nagyzenekari változatai, illetve Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoraciklusának újrahangszerelése. Valósággal üzemszerűen fogyasztotta az új zeneműveket a legkülönbözőbb szerzőktől; olyan komponisták iránt érdeklődött, akikre rajta kívül kevesen voltak kíváncsiak: játszotta és lemezre vette például az orosz Reinhold Gliere, az angol Percy Grainger vagy az örmény származású amerikai, Alan Hovhaness kompozícióit. Hangzatos önvallomásokat tartalmazó könyve Zene mindannyiunknak (Music for All of Us) címmel 1943-ban jelent meg.
Álmában érte a halál 1977 szeptemberében, Nether Wallopban, Hampshire-i birtokán. Kilencvenöt évet élt.

Pusztán hangfelvételei számát tekintve Leopold Stokowski talán nem tartozik a világ legtöbbet lemezre vett karmesterei közé, de így is olyan zavarba ejtően bő és tartalmas diszkográfiát hagyott maga után, mely már mennyiségét és változatosságát tekintve is tiszteletet parancsoló. 1917-től 1977-ig, vagyis teljes hat évtizeden át folyamatosan készített lemezeket a világ több pontján.
Legelső lemezeit 1917 októberében, az RCA Victor elődje, a Victor Talking Machine Company számára rögzítette a cég New Jersey-i irodaépületének tizennyolcadik emeletén berendezett "stúdióban", méghozzá Brahms 5. és 6. magyar táncaival a műsorán, természetesen a Philadelphia Zenekarral. Egészen 1924 karácsonyáig folyamatosan, szinte számolatlanul készültek a Stokowski-lemezek Camdenben, ahol a következő évtől álltak át az elektronikus hangrögzítésre, így 1925-ből származik Dvořák Újvilág-szimfóniájának, 1927-ből Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának világelső teljes felvétele, de ezekben az esztendőkben a szimfonikus irodalom számos nagy zenedarabjának bejátszása is dobozba került a vezényletével.

Lemezkészítő aktivitása jottányit sem lankadt az évek előrehaladtával: amerre csak járt, szinte mindenhol hagyott maga után emlékezetes hanglemez-örökséget. Az elkötelezett technofil Stokowski közreműködésével születtek meg az RCA lemezcég első sztereó-kísérletei 1953-ban, de a Capitol Records (EMI) úttörő, ún. Full Dimensional Sound szériája is sokat köszönhet a dirigensnek: Los Angelesben, a Filharmonikusokkal vette fel Holst Bolygók-szvitjét (1956, EMI), Houstonban világpremierként vezényelte szalagra Gliere III., és Sosztakovics XI. szimfóniáját (1957-58, EMI). De New Yorkban, az RCA Victor szimfonikusaival, vagy a Symphony of the Air erőivel, akárcsak saját nevére keresztelt együttesével, a Leopold Stokowski Symphony Orchestrával is több izgalmas rögzítés fűződik a nevéhez. A Francia Rádió Zenekarával és a Berlini Filharmonikusokkal az 1950-es (EMI), a londoni gárdákkal, illetve a Cseh Filharmonikusokkal a '60-as és '70-es években dolgozott rendszeresen (Decca és RCA). Még hónapokkal a halála előtt is aktívan jelen volt a lemezstúdióban: 1976-ban a National Philharmonic Orchestrával egy pompás Sibelius I. szimfóniát vezényelt, 1977 nyarán, utolsó felvételeként, Bizet C-dúr szimfóniájából készített értékes hanglemezt (RCA).

Előadásainak színgazdagsága, a zenekari hangzás extatikus szépsége adja Stokowski karmesteri stílusának legfőbb erényét: az érzékien buja, zengő "Stokowski Sound", ahogy gyakran aposztrofálták. Vezénylő mozdulatai kimódoltak, kecsesek, szinte hipnotikusak voltak, pálca nélkül dirigáló kezére spotlámpákat irányíttatott, szeretett kísérletezni a zenekari ülésrenddel, hogy megtalálja az optimálisan kiegyenlített hangzást. Bár esztétikai, zenei ízlése legalábbis vitatható volt, a nagy karmester-diktátorok korában is tapintatos és figyelmes vezető tudott maradni, előzékeny modora és elbűvölő egyénisége maradéktalanul átragadt produkcióira. Rendelkezett egyfajta különös képzelőerővel, fesztelen magamutogató hajlammal, mely sajátos szuggesztivitást kölcsönzött alakjának. Olyasféle "matiné bálvány" volt, aki skrupulusok nélkül vonzódott a rikító, hatásvadász, a kifejezetten színpadias elemekhez. Mindezek ellenére van az interpretációiban valami utánozhatatlan báj és gyermeki játékkedv, személyiségében valami átütő érzékenység és igézet, ami őt múlhatatlan muzsikussá avatja.