Karmesterportrék XIX. - Eugen Jochum

Kevés olyan eminens karmestert produkált a XX. század, aki a legkényesebb ítészek szerint is a "teuton tradíciókhoz hűen" volt képes tolmácsolni Anton Bruckner nagy ívű szimfóniáit. Bennfentesek szerint a "St. Florian-i mester" monumentális alkotásai valamiféle különleges vonzalmat, ha úgy tetszik, egy sajátosan bruckneri spiritualitást, szellemiséget követelnek az előadótól, hogy a maguk teljességében, az írott kotta minden szépségével és annak mögöttes bölcsességével kibontakozhassanak. Ennek a hol megtörő, hol újraéledő hagyománynak az aktív részese volt a német karmester, Eugen Jochum, aki bátran állítható a jeles Bruckner-karmesterek impozáns sorába Hermann Levi, Karl Muck, Felix Mottl, Oswald Kabasta, Carl Schuricht és Wilhelm Furtwängler nyomdokán.

A bajorországi kisváros, Babenhausen szülötte Eugen Jochum, tanárember és amatőr muzsikus második fiaként látta meg a napvilágot 1902-ben. Igen muzikális család volt az övék, apja a helyi templomban orgonált és alkalmi együtteseket vezényelt, később öccse, Georg Ludwig Jochum szintén megpróbálkozott a dirigensi pályával. Eugen gyermekként a közeli Augsburgban tanult zongorán és orgonán játszani, mindeközben gimnáziumi tanulmányokat is folytatott, s itt töltötte fiatal éveinek egy részét (1914-1922). A források szerint ebben az időben fedezte fel magának Bach zenéjét, de tanúja lehetett Bruno Walter igéző Trisztán-előadásainak a Bajor Állami Operaházban.

Karmesterséget már a bajor fővárosban, Münchenben tanult, jóllehet eredetileg zeneszerzés és zongora szakra iratkozott be a Konzervatóriumba, s tanára, Sigmund von Hausegger javaslatára kóstolt bele a karmesterségbe. Elhagyva az Alma Matert, 1925-ben vállalt először állást: Mönchen-Gladbachba szerződött korrepetitornak. A rákövetkező évben azonban már lehetősége nyílt, hogy a híres Müncheni Filharmonikusok élén szimfonikus hangversenyt dirigáljon. (Az akkor huszonnégy éves Jochum ambícióiról sokat elárul, hogy Anton Bruckner VII. szimfóniája szerepelt az est programján). A koncert egyértelmű diadalt hozott, mely elég volt ahhoz, hogy a Kieli Operaház kínáljon neki szerződést.
Első kieli szezonjában nem kevesebb, mint tizenhét operát vezényelt Jochum, köztük A bolygó hollandit, A rózsalovagot és a Turandotot, három év leforgása alatt pedig összesen mintegy ötven operát dirigált itt. Kieli tartózkodásának utolsó két évében (1928-29) a közeli Lübeckben is rendszeresen feltűnt zenekari hangversenyek karmestereként.

Eugen Jochum következő állomáshelyei viszonylag gyorsan követték egymást: 1929-30-ban Mannheimben találjuk a Nemzeti Színház élén, azután Duisburgban a helyi zenekar első karmestereként (1930-32), majd Berlinben, a Rádiózenekar élén (1931-33). Ebben az időszakban vált mindinkább keresett karmesterré Jochum: a '30-as évek elején a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok, valamint a Berlini Állami Operaház is több ízben hívta vezényelni. 1936-ban Jochum irányításával mutatták be Muszorgszkij Borisz Godunovját az eredeti, szerzői hangszerelésben.

A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően a berlini zenei intézmények is komoly ideológiai-politikai nyomás alá kerültek, s Jochum ilyen körülmények között - minthogy nem rokonszenvezett az új vezetéssel és az általuk képviselt szélsőséges szemlélettel - nem tudta tovább vállalni itteni munkáját. Úgy határozott, hogy elhagyja Berlint, s északra teszi a székhelyét. 1934-ben Karl Böhm Drezdába távozta kínált esélyt Jochum számára, hogy a fővárosénál kissé szabadabb, nyitottabb atmoszférájú Hamburgban telepedhessen le, ahol a Filharmonikusokat és az Operát irányíthatta. Több mint tizenöt évig szolgált a kikötővárosban a náci uralom alatt és a II. világháború idején. Bár elmondása szerint zeneileg ebben az időszakban érett be igazán, a náciktól tartott kimért távolság okán nem juthatott szerepléshez a Birodalom zenei centrumaiban, Berlinben, Drezdában, Münchenben. Ehelyett külföldi fellépéseket vállalt: vendégként Lengyelországban és Görögországban is megfordult, s e vészterhes években kezdődött gyümölcsöző együttműködése az amszterdami Concertgebouw Zenekarral (1941-44), ahol a szigorú tiltás ellenére is műsorra vett Bartók-, Sztravinszkij- és Hindemith-műveket. A világháború után pedig elsőként vezényelte a kitelepített prágai német zenészekből újjászervezett Bambergi Szimfonikus Zenekart, továbbá ebben az időszakban rögzítette első hanglemezeit Beethoven, Weber, Wagner és Bruckner műveiből a Telefunken lemeztársaságnál (1933-43).

Ötvenedik életévéhez közeledve új kihívásokat keresett: 1949-ben elfogadta a frissen megalakult Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának ajánlatát, és az együttes élére szerződött. Hála a korlátlan számú próbáknak, a müncheni közönség lelkesedésének és a bajor nagyvállalatok hathatós támogatásának, rövid időn belül magas színvonalon teljesítő zenekart épített fel a Bajor Rádiónál. Tizenegy évig irányította a Rádiózenekart, s eközben számos jelentékeny hanglemezt jegyzett az együttessel. Erre az időszakra datálódnak Jochum pályájának legaktívabb esztendei: 1953-54-ben Bayreuthban vezényelt (Lohengrin, Trisztán és Izolda), de rendszeresen feltűnt Luzernben, a Berlini Filharmonikus Zenekar élén, továbbá Bécs és München operaházaiban. 1957-ben kiugró sikerrel vendégszerepelt az Edinburgh-i Fesztiválon, egy évvel később pedig Amerikában is bemutatkozott.

1959-ben, Eduard van Beinum váratlan halálával megüresedett a Concertgebouw zeneigazgatói posztja, s a régi sikerek nyomán Jochum meghívása kézenfekvő megoldásnak tűnt a hollandok számára, hogy a zenekar töretlen fejlődését és nemzetközi tekintélyének fenntartását egy rutinos karmesterrel biztosítsák. Az amszterdami adminisztráció azt a - Mengelberg és Monteux esetében már bevált - megoldást választotta, hogy megosztja a munkát a tapasztalt, körültekintő német Jochum, és a fiatal, ambiciózus "hazai" Bernard Haitink között. Ennek nyomán 1961 és '63 között együtt vezették az együttest, '63-tól azonban teljes egészében Haitink kezébe került az irányítás. Jochum ezek után mint első vendégkarmester dolgozhatott az amszterdamiaknál 1974-ig.

A '60-as években újabb "hódításokat" vitt véghez: többször fellépett Japánban, majd 1968-ban Londonban, 1971-ben Salzburgban is bemutatkozott; 1969 és '73 között a Bambergi Szimfonikus Zenekart vezette. Lemezdirigensként is ebben az időszakban, vagyis a 60-as és 70-es években volt a legaktívabb, folyamatosan dolgozott Berlinben, Münchenben, Amszterdamban, Drezdában és Londonban. Lemezkészítő kedve a nyolcvanas éveiben sem hagyott alább: Bambergben, Münchenben és Bécsben még számos maradandó értékű lemezt rögzített (1983-86).
Utolsó külföldi hangversenyét 1986 decemberében, Amszterdamban adta, s a rákövetkező év januárjában, egy müncheni koncert után tette le a végleg a pálcát. Álmában érte a halál 1987 márciusában.

Eugen Jochum hangzó hagyatéka kevés kivétellel a német-osztrák repertoár reprezentatív alkotásait foglalja magában. A harmincas évek elejétől a nyolcvanas évek derekáig, vagy Johann Sebastian Bachtól Carl Orffig tart az út, melyet bejárt. Bach oratóriumaiból a Philips számára készített felvételeket a hatvanas években (München és Amszterdam), Beethoven szimfóniáiból három teljes ciklust is rögzített (Berlin/München, 1952-1959, Deutsche Grammophon - a továbbiakban DG -; Amszterdam, 1967-69, Philips; London, 1977-79, EMI), Brahms hasonló műfajú darabjaiból két sorozatot vett fel (Berlin, 1951-56, DG ill. London, 1976, EMI). Továbbá keresett interpretátora volt Haydn, Mozart, Schubert és Schumann szimfóniáinak, versenyműveinek. De Mozart-, Weber- és Wagner-operát is találni a lemezkatalógusokban Jochum vezényletével: 1963-ban Berlinben készítette el a Cosí fan tutte, 1966-ban Münchenben a Szöktetés a szerájból felvételeit. A bűvös vadász stúdiófelvétele szintúgy Münchenből, az 1960-as esztendőből származik. Egyik legtöbbet citált operalemeze Wagner Mesterdalnokokjának korszakos érvényű rögzítése (1976, Berlin, DG - valamennyi teljes operafelvétele a DG kiadásában jelent meg).
Jochum legjelentősebb hanglemezét általában a Carmina Burana első kiadásában szokás megjelölni (1953, München, DG), de nem mellékes, hogy szintén lemezpremierként vette fel a Carmina Burana testvérművét, a Catulli Carminát és a Trionfo di Afroditét (1955-56, München, DG). Említést kérnek még Brahms és Beethoven zongoraversenyeinek lemezei Emil Gilels, illetve Maurizio Pollini szólójával (1972, Berlin, DG ill. 1982, Bécs, DG).

Vitán felül a XX. század legjelentősebb Bruckner-dirigensei közé kell utalnunk Eugen Jochumot. Az osztrák komponista szimfóniái gyakorlatilag a karmester egész pályáját végigkísérik a koncertteremben és a lemezstúdióban egyaránt. Első hivatalos hangversenyén, csakúgy, mint utolsó amszterdami koncertjén, Bruckner-szimfóniával lépett a közönség elé, de Bruckner-darabbal mutatkozott be hamburgi zenekaránál is. Már élete első évtizedeitől egyedülálló affinitás, csodálat és szeretet kötötte Brucker műveihez a bajor mestert: 1949-ben elsőként készített stúdiófelvételt a VIII. szimfóniából Hamburgban (kiad.: DG), később Münchenben, Berlinben és Drezdában lemezek egész sorát produkálta. Kiemelendő a IX. és a IV. szimfónia előadása (München, 1954 és 1955, DG), az V. szimfónia 1964-es felvétele (Concertgebouw, Amszterdam, Philips), berlini rögzítései a Filharmonikusokkal (1964-65, I., VII-IX. szimfóniák, DG), valamint hallatlanul erőteljes és egységes kései ciklusa a Drezdai Állami Zenekar élén (1977-80, EMI).

Eugen Jochum a bajor katolikus hagyomány gyermeke, szigorú neveltetés, szilárd erkölcsi kritériumok szerinti életvitel volt a sajátja. Gondolkodása gyakorlatias, racionális maradt, már-már puritán jelleget öltött. Előadásai szikárak, talán kissé szárazak, de mindenekelőtt tárgyszerűek, gondosan és pontosan tolmácsolják a kottát. Jochum muzsikálása mindig precíz és elfogulatlan, nem tűri a kilengéseket, az egyénieskedést, nála minden hangnak eleje, közepe és vége van. Számára a forma a mérvadó, ennek rendel alá hangzást, frazeálást, dinamikát, tempót; előadásaiban a zene minden összetevőjének egy "nagy zenei formát" kell szolgálnia. Ennek mentén rigorózus következetességgel viszi végig a választott tempót, szűk és kiszámított keretek közt uralja a dinamikát, erős kontroll alatt tartja az érzelmeket, s még a legihletettebb részletekben sem enged meg semmilyen kilengést.
Jochum keveset törődött a részletekkel, munkamódszerének gyújtópontja nem az aprólékos kidolgozásban, hanem a nagyobb egységekben való építkezésben rejlett. Jochum sosem hagy teret semmiféle szentimentális "elhajlásnak", produkciói mintha valamiféle változhatatlan, szent szöveget közvetítenének, mely a széles gesztusokkal vagy a romantikus szenvedélyek túlhangsúlyozásával elveszítené alakját, formáját, üzenetét. Karmesteri stílusának főbb jegyei az energiák pedáns adagolásából, egy dús és mérsékelten meleg zenekari hangzás megfellebbezhetetlen egységének demonstrálásából, a megszólaltatott művek iránti feltéten és odaadó tiszteletből fakadnak.