Karmesterportrék XXI. - Jevgenyij Szvetlanov

Habitusa, temperamentuma, megjelenése korántsem közvetítette egy európai entellektüel alakját. Londoni közönsége, mely nem mindennapi odaadással szerette, valamiféle borzongató, titokzatos "ázsiai vadságot" látott benne, Rimszkij-Korszakov- és Muszorgszkij-koncertjeiben pedig egy különös, keleti-orientális izgalom fűszerét kereste. Az ellenzékiséggel a legkevésbé sem vádolható, rendszerhű szovjet-orosz muzsikus figurája pedig jelentékeny vonzerőt kínált a nonkonformista, ám a létező szocializmusnak csupán ideológiai mázát ismerő brit balos-liberális értelmiség és útkereső ifjúság számára, hogy rajongásának tárgyát a szovjet ikonban, a közvetlen, nyílt tekintetű Jevgenyij Szvetlanovban találja meg.

Jevgenyij Fjodorovics Szvetlanov 1928 szeptemberében született Moszkvában, muzsikuscsaládban. Szülei a Bolsoj Színház társulatának tagjai voltak; mikor édesanyja Csocsoszant énekelt, Jevgenyij fia gyakran színpadra lépett mellette a fiú néma szerepében. Zenei tanulmányait a híres Gnyeszin Intézetben kezdte Szvetlanov 1951-ben, majd négy évvel később felvételt nyert a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol a korszak kiemelkedő zongoratanára, Heinrich Neuhaus szárnyai alatt tanult zongorázni, Mihail Gnyeszin és Jurij Saporin osztályában pedig karmesterséget hallgatott. Ám az a dirigens-egyéniség, aki leginkább hatással lett Szvetlanov művészi kibontakozására, a korszak legnagyobb orosz szaktekintélye, Alekszandr Gauk volt.

Karmesteri minőségben 1953-ban, egy rádióhangverseny alkalmával mutatkozott be először a moszkvai közönségnek Szvetlanov - ekkor még mint növendék. Két évre rá a Bolsojban lett asszisztens karmester, majd pár év múltával, 1962-ben megörökölte az intézmény vezető karmesteri posztját Alekszandr Melik-Pasajevtől. 1964-ben már olaszországi turnéra vitte a moszkvai operatársulatot, s hozzálátott gazdag opera- és balettrepertoárjának építéséhez.
1965-ben vált meg a Bolsoj vezetésétől, miután átvette a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarának irányítását, mely kimondva-kimondatlan a "birodalom" első számú klasszikus zenei együttese volt, az akkor harminchat éves Szvetlanov pedig a főváros egyik legbefolyásosabb zenei potentátjává érett azzal, hogy a legnagyobb állami zenekart uralva még további évtizedeken át (1999-ig) rendszeresen fellépett a Nagy Színházban is.

Egy irigylésre méltóan tartós és tartalmas alkotói periódus kezdődött ekkor: Jevgenyij Szvetlanov harmincöt éven át, 2000-ig irányította az ország legnagyobb szimfonikus zenekarát, vagy ha úgy tetszik, a szovjet zenei élet zászlóshajóját. (A rendszerváltás után az együttes neve az Orosz Föderáció Állami Szimfonikus Zenekara lett*). Olyan kiváló munkakapcsolatot alakítva ki közte és muzsikusai közt, melyet gyakorta hasonlítanak a "szomszédvár", a Leningrádi Filharmonikusok és Mravinszkij együttműködéséhez. Csakugyan elkezdődött valamiféle rivalizálás immár nem csupán a leningrádi Mariinszkij Színház és a moszkvai Bolsoj társulatai, de a Leningrádi Filharmonikus Zenekar és az Állami Szimfonikusok között is.
Tagadhatatlan: Szvetlanov gyakorlatilag mindent megkapott ebben a "versengésben", amit csak a szovjet kulturális kormányzat döntéshozóinál kieszközölhetett. Az ország más tájain szinte ismeretlen mértékű pénzeszközöket, hosszú és gyümölcsöző hazai és külhoni koncertturnékat, végeláthatatlan lemezsorozatok elkészítését bízták rájuk. A rendszer kegyeltjeként a '60-es évek végétől - hol vendégkarmesterként, hol saját zenekarát is utaztatva - Szvetlanov az ország legtöbbet turnézó karmestere lett. Ha nem is korlátlanul, de másokhoz képest irigylendően szabadon utazhatott Nyugatra. 1979-től a Londoni Szimfonikusok első vendégkarmestereként számos hangversenyt adott Nagy Britanniában, de nyugat- és kelet-európai körutakat egyaránt vállalt; többször járt Budapesten is, de Oslótól Párizsig, Bécstől Rómáig megfordult valamennyi jelentékeny európai zenei központban, s feltűnt Philadelphiában (!) és több alkalommal Tokióban is.

Moszkvai zenekara élén gyakorlatilag számolatlanul pergette ki a hanglemezeket Szvetlanov, egy valósággal beláthatatlan lemezrepertoárt produkálva. Az orosz karmester eklektikus zenei érdeklődése alig ismert stíluskorlátokat: kedvvel játszott - és vett lemezre - olyan műveket is, melyekhez más orosz mesterek még csak közelíteni sem óhajtottak. Előadott műveinek sora a svéd későromantikus Hugo Alfén IV. szimfóniájától Heitor Villa-Lobos zenekari poémájáig (Amazonas) terjed. Alapvetően mégis az orosz szimfonikus- és balettrepertoár avatott tolmácsolójának szokás számon tartani Szvetlanovot, lemezsorozata (Az orosz szimfonikus zene antológiája) egyedülálló vállalkozásként mintegy negyven szerző felvonultatásával, Glinkától Mjaszkovszkijig tekint végig az orosz zenetörténeten.
Karmesteri tevékenysége mellett szívesen zongorázott, kamarazenélt is Szvetlanov, s ezen szenvedélyét, akárcsak zeneszerzői ambícióinak gyümölcseit (zongoraműveket, kamaradarabokat, szimfóniát és szimfonikus költeményt egyaránt komponált) szintúgy lemezek őrzik. Szabadidejében szívesen horgászott, és lelkes futballrajongó hírében állt.

A Szovjetunió összeroppanása után zeneigazgatói, első karmesteri állást vállalt jó nevű nyugati együtteseknél: Hollandiában 1992 és 2000 között a hágai Het Residentie Orkest élén nyert állást, 1997 és '99 között pedig a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarát irányította. Dacára a jelcini idők - Szvetlanov által is élesen bírált - zűrzavarának, mely a szimfonikus zenekarok terén is kaotikus állapotokat hozott, az Állami Szimfonikusokat is gondozhatta. Külföldi elfoglaltságai mellett azonban egyre kevesebb ideje jutott orosz együttesére, melynek nyomán 2000-ben hangosan összekülönbözött az akkori orosz kulturális miniszterrel, aki azzal vádolta, nem törődik kellő mértékben az Orosz Állami Szimfonikusokkal. A nézetkülönbség feloldhatatlannak bizonyult, s Szvetlanov azonnali távozását eredményezte a zenekar éléről.
Hazai mellőzése a kései külföldi diadalok dacára megtörte őt, s két évre rá, 2002 májusában hunyt el moszkvai lakásán, hetvenhárom éves korában.

A Szvetlanov által jegyzett hanglemezek mennyiségét még megbecsülni is nehéz, hiszen elmondása szerint több mint kétezer (más források szerint közel háromezer) felvételt készített. A rendszerváltás előtt természetesen a szovjet Melogyija címke alatt jelentek meg Szvetlanov munkái, a '90-es években ezek egy részét a Russian Disc, valamint a BMG terjesztésében láttuk viszont, de több ízben rögzített az RCA, illetőleg a Philharmonia Zenekar élén az EMI és a Hyperion lemeztársságok égisze alatt; Japánban készült felvételeit a Canyon Classics publikálta. Igazán alapos Szvetlanov-kiadás azonban alig létezik, jóllehet özvegye, Nyina Szvetlanova az utóbbi években számos, korábban csak nehezen hozzáférhető hangfelvételt tett közzé (a Warner Music France - a továbbiakban Warner - kiadásában és terjesztésében), mely sorozat már a negyvenedik köteten is túl jár, s gondosan összeállított keresztmetszetét kínálja az orosz dirigens sokrétű munkásságának. Emellett a mind aktívabb Szvetlanov Alapítvány is időről időre jelentkezik korábbi szovjet rögzítéseinek friss CD-átiratával.

Szvetlanov egyike volt azon maroknyi orosz muzsikusoknak, aki nem csupán érdeklődtek Gustav Mahler szimfóniái iránt, de lehetőségük nyílt lemezre is venni azokat (kiad.: Warner, 2008); emellett Bruckner, Respighi, Grieg, vagy éppen Debussy és Ravel munkáit is fellelni a hagyatékában. Diszkográfiáját szinte lehetetlen akár csak követni is, kiemelni emlékezetes előadásokat szintúgy komplikált feladatnak tetszik. Mindazonáltal érdemes felidézni egynéhányat: Tanyejev IV. szimfóniájából készített pompás lemezét például (1988, Moszkva), vagy Csajkovszkij II. szimfóniájának nehezen felülmúlható tokiói koncertfelvételét (1990), de érdemes citálni Rahmanyinov I. szimfóniájának romantikusan hullámzó moszkvai bejátszását (1995). Nyikolaj Mjaszkovszkij nem kevesebb mint huszonhét szimfóniájának rögzítése (1991-93, Moszkva, valamennyi a Warner kiadásában) az utóbbi évek egyik megkerülhetetlen zenekari-hanglemez vállalkozásaként osztatlan sikert aratott a nagyközönség és a szakmai kritika körében egyaránt, s 2008-ban elnyerte a rangos Gramophone magazin díját.

Igazi ösztönös zenész volt az orosz mester, mondhatni, kifejezetten őszinte, spontán muzsikus, híján minden artisztikus fölényeskedésnek vagy intellektuális gőgnek. Póztalan alkatából teljesen hiányzott az értelmiségi mesterkéltség. Munkabírása óriási volt, elkötelezettsége a hivatása iránt sohasem kérdőjeleződhetett meg, elfogulatlan odaadása az orosz és az európai szimfonikus munkák iránt példás volt. "Úgy kell játszanod, mintha az életed múlna rajta" - mondogatta. Kendőzetlenül romantizáló, szlávosan dús, mély emocionális tartalmat közvetítő előadásai a feltartóztathatatlanul áramló, átütő erejű szenvedélyek kibontásával nyerték el alakjukat. Jevgenyij Szvetlanov a '80-as évekre par excellence orosz dirigens lett, aki sohasem riad vissza a zenében megragadható érzelmek leplezetlen kibontásától. "Szókimondása" megihlette a zenészeit is: a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekara ugyan nem érte el azokat a csúcsokat, melyeket Mravinszkij leningrádi együttese meghódított, ám nem kétséges, Szvetlanov így is világszínvonalú zenekart nevelt. A szélesen áradó, hullámzóan érzelemgazdag, belső gátlások nélküli muzsikálás a gárda névjegyévé vált, s Szvetlanov minden koncertje akként hatott, mintha az egy utolsó nagy erőfeszítés manifesztációja volna.

A zenekar legfőbb vonzereje a terjengős, már-már hedonista bőségű, pompás vonóshangzás és a markáns, vibráló, harsányan erőteljes rézfúvósjáték lett, mint hamisítatlan szláv virtusok. Ez a fajta, néhol érzelgősségbe forduló előadásmód hol páratlanul eredeti, egyéni hangú produkciókban nyilvánult meg (ld. pl. tokiói koncertjét Csajkovszkij V. szimfóniájából, 1990), hol túláradó, kétes ízlést közvetítő érzelgős kinyilatkoztatásba fordult, mint például Rahmanyinov II. szimfóniájának kevéssé sikerült moszkvai felvételén (1995). Ám amilyen könnyen utat talált Grieg vagy Csajkovszkij szenvedélyittas zenéihez Szvetlanov, oly kevéssé találta meg a hangot a klasszikus német iskola jeleseivel, Beethovennel, Schuberttel, vagy ragadta meg a maguk teljességében Debussy vagy Szkrjabin impresszionisztikusan burjánzó hangképeit és Sztravinszkij neoklasszikus-modernista, érzelemmentes munkáit. A lassú tempók iránti vonzalma, széles dinamikája, az erőltetett heroizmus és a korlátokat alig ismerő pátosz nyílt vállalása, a hullámzóan romantikus, ugyanakkor személyes hangú megközelítései azonban biztosítják megkérdőjelezhetetlen illetékességét a szláv-orosz repertoárban, és kijelölik előkelő helyét a XX. század jeles dirigenseinek sorában.

*oroszul: Государственный Академический Симфонический Оркестр Россииa; a zenekar közvetlenül a szovjet kulturális minisztérium alá tartozott, találkozhatunk vele a Kulturális Minisztérium Szimfonikus Zenekara néven is