Karmesterportrék XX. - Carlo Maria Giulini

A ragyogó tehetségű Guido Cantellit csupán korai, váratlan halála akadályozta meg, hogy Arturo Toscanini örökébe lépjen. Pedig a századközép zenei közvéleménye valósággal ki volt éhezve rá, hogy a nyolcvanas éveit taposó olasz félisten helyére egy fiatal és ambiciózus dirigenst találjon, aki a forróvérű talján temperamentum letéteményeseként Toscanini visszavonultával is rettegésben tarthatja a muzsikusokat és folytonos intellektuális izgalomban az elkényeztetett közönséget. Egy újdonatúj délszaki sármőrt, akinek nemes vonású arcéle hosszú időre feledteti Mussolini tar koponyájának horrorját.
A megnyerő mosolyú Cantelli tragikus halála (1956) után a Scala aktuális zeneigazgatója, Carlo Maria Giulini lett ezen várakozások első számú célpontja, ám viszonylag hamar világossá vált, Giulinit sem habitusa, sem emberi vonásai nem arra sarkallják, hogy Toscanini nehéz örökségét tovább görgesse. Ő ehelyett más célokért szállt síkra.

Carlo Maria Giulini 1914 májusában született a dél-olaszországi Barlettában, s csupán öt éves volt, mikor a család Bolzanóba, Dél-Tirolba költözött. A római Santa Cecilia Akadémián brácsát és zeneszerzést tanult 1930-tól; brácsaművészként vonósnégyesben működött közre, valamint az Augusteo Zenekarban (ma Orchestra dell'Accademia Nazionale di Santa Cecilia) szerepelt - zenekari muzsikusként alkalma nyílt mások mellett Bruno Walter és Otto Klemperer vezénylete alatt játszani. Elhatározása nyomán, miszerint karmesteri ambíciók fűtik, Bernardo Molinaritól vett vezénylésórákat.

Antifasiszta meggyőződése ellenére a II. világháború alatt az olasz hadseregben szolgált, s bár eleinte el kellett rejtenie politikai meggyőződését, 1944-ben az Augusteo Zenekar élén már Róma felszabadulása előtt tisztelegve adott koncertet Brahms IV. szimfóniájával a műsorán - ekkor lépett első ízben karmesteri dobogóra. Ezt követően lett Fernando Previtali asszisztense az Olasz Rádió római zenekaránál (Orchestra Sinfonica di Roma della RAI), ahová két évvel később első karmesterré nevezték ki. A háború utáni években egyre bővülő koncertéletet kínáltak Itália nagyvárosai, s a Rádiózenekar prágai és strasbourgi turnékra is vállalkozhatott Giulini vezetésével.

Operadirigensként Donizetti szülővárosában, Bergamóban debütált Giulini, Verdi Traviatájával (1950), s még ugyanebben az évben elkötelezte magát Milánóba, a frissen életre hívott Milánói Rádiózenekar élére (Orchestra Sinfonica di Milano della RAI). A Giuseppe Verdi halálának 50. évfordulójára rendezett nagyszabású rádióközvetítés-sorozaton a karmester A két Foscari című opera előadását dirigálhatta (kiad.: Cetra, 1951). Egy szintén Milánóból sugárzott Haydn-opera hallatán figyelt fel rá Arturo Toscanini és Victor De Sabata, s hála a befolyásos pályatársaknak, 1952-ben már a Scalában is bemutatkozhatott A rövid élet című Manuel de Falla-operával. Walter Legge, az EMI nagyhatalmú producere a milánói próbákat figyelve határozta el, hogy lemezszerződést kínál a harmincas évei végén járó olasz dirigensnek, olyan tapasztalt mesterek mellé szerződtetve a Philharmonia Orchestrához, mint Karajan, Klemperer, Kletzki vagy Malko, elindítva ezzel Giulini igen gazdag és tartalmas lemezéletművét.

1953-ban, De Sabata távozását követően Giulininak, mint kinevezett első karmesternek, mind nagyobb szerep jutott a Teatro alla Scala zenekari árkában. Bartók Kékszakállújától Monteverdi Poppeáján át Stravinsky Mennyegző című balettjéig egy egész sor újdonságértékű zeneművet mutatott be a milánói közönségnek, továbbá olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Lucchino Visconti vagy Franco Zeffirelli, de nem mellékes körülmény, hogy milanói működése alatt vált igazi sztárrá Maria Callas is (1953-56).
1955-ben mutatkozott be az Egyesült Királyságban (az Edinburgh-i Fesztiválon Verdi Falstaffját vezényelte a Glyndebourne-i Opera társulatával), s még ugyanebben az esztendőben Amerikába, Chicagóba is ellátogatott. Londonban ezután számos hanglemezfelkérésnek tett eleget a Philharmonia Zenekar élén, s többször megfordult a Covent Gardenben is a Visconti-féle legendás Don Carlos-előadások, valamint a Zeffirelli rendezte Falstaff dirigenseként (1956-58). 1959-ben, szintén Londonban rögzítette legemlékezetesebb operalemezeit, a Don Giovannit és a Figaro házasságát. 1960-ban Japánban is vendégszerepelt.

A sikeres turnéknak és hanglemezeknek köszönhetően a '60-as évekre Giulini már keresett vendégkarmesternek számított: többször fellépett Londonban szimfonikus zenekari hangversenyeken, 1963-ban pedig, visszatérve a Scalába, a Don Giovannit dirigálta. Az évtized végén tette nyilvánvalóvá szándékát, mely szerint a jövőben eltávolodik az operától, s inkább a szimfonikus repertoár felé kíván tájékozódni. (1970-ben stúdióban rögzítette híres Don Carlosát Londonban, majd több mint egy évtizeden át nem vezényelt operát.)
1969 és '78 között mint a Chicagói Szimfonikus Zenekar első vendégkarmestere Solti György "váltótársa" lett a Michigan-tó partján, 1973 és '76 között pedig a Bécsi Szimfonikusok vezető dirigenseként dolgozott. 1978-ban, Zubin Mehtát követve, a Los Angeles-i Filharmonikusok élére szerződött, s 1984-ig megtartotta e posztot. 1982-ben - amennyiben nem számítjuk bécsi stúdió-Rigolettóját - Los Angelesben tért vissza az opera világába egy emlékezetes Falstaff-előadással, melyet két év múlva A trubadúr etalon-lemezfelvétele követett. A '80-as években és a '90-es évek első felében igazi világjáró karmesterként láthatta őt a közönség, chicagói és Los Angeles-i koncertjei mellett fellépett Párizsban, Milánóban, Londonban, Berlinben, Bécsben és Amszterdamban is. Egyebek mellett olyan művészek versenymű-felvételéhez nyújtott avatott kísértetet, mint az utolsó nagy kivirágzásukat élő Arturo Benedetti Michelangeli és Claudio Arrau, a nagy visszatérő Vladimir Horowitz, vagy a feltörekvő ifjú virtuóz, Krystian Zimerman. Kései lemezeit, melyek között Schubert, Franck és Dvořák műveit is megtaláljuk, a Sony tette közzé.
1995-ben veszítette el Marcella feleségét, akitől három fia is született. 1998-ban vonult vissza a nyilvánosságtól, s 2005 nyarán, kilencvenegy esztendős korában hunyt el Bresciában.

Carlo Maria Giulini pályaképe és életműve, bár igen szerteágazónak tetszik, mégis több szilárd pillérre támaszkodik: gyakorta vissza-visszatér Beethoven szimfóniáihoz, a klasszikus szerzők, Schumann, Brahms munkáihoz, a Mozart- és Verdi-operákhoz; de szívesen vezényelt Brucknert, Mahlert, Stravinsky-t, sőt Brittent - utóbbi komponista műveivel még Budapesten is megfordult -, de vonzódott a nagy ívű egyházi kórusművekhez is.
Bár sokan Toscanini önkéntelen utódjának várták, Giulini más utat járt. Előadásai megközelítőleg sem voltak olyan kimértek, precízek, sem olyan nyers erőtől duzzadóak, mint idősebb honfi- és pályatársáé, vagyis korántsem közvetítettek olyan kíméletlen professzionalizmust, mint Toscanini világszerte csodált olvasatai. Giulini nem hitt a parancsoló tirannus-karmesterek érvényében, ehelyett a muzsikusokkal való közös munkát és a kölcsönös megértés fontosságát hangsúlyozta. Produkciói inkább hajlékonyak, alkalmazkodóak, meleg hangúak, emellett bensőségesek és higgadtak maradnak, valamiféle belső békét és nyugalmat közvetítenek. Tántoríthatatlan humanista volt. Művészi hitvallása szerint csakis olyan zeneművet dirigált el, melyhez valóban közel tudott kerülni, s amely, ahogyan fogalmazott, "az élete részévé vált"; operakarmesterként pedig szívesebben dolgozott olyan énekesekkel, akik korábban sosem adták elő a darabot, elkerülve ezzel minden rossz rutint, vagy nemkívánatos beidegződést. Úgy vélte, a muzsikának a közönség számára kell kiteljesednie, az interpretátor, a közvetítő személye, véleménye, szándéka nem releváns.

Ifjabb éveiben még energikus, a drámai helyzeteket kiélező dirigensnek ismerhette meg a közönség, az idővel azonban tompult Giulini teátrális szenvedélye és előadásainak drámai kifejezőereje. Az olasz maestro a humánum parancsát igyekezett érvényesítni előadásaiban, a hittel teli, mély emberiességet, melynek során vezénylési stílusa valósággal kivetette magából a tolakodó, görcsös, drasztikus elemeket. Inkább egy befelé forduló, tépelődő előadóművész gondolatait közvetítette, aki patikamérlegen adagolja a műbe plántált feszültségeket. Kései lemezeinek jelentős része nem mentes a rezignáltságtól, a lassabb tempók és a talán túlzottan is óvatos dinamika diktálta enerváltságtól. Pályájának első felében a korszak legjobb énekeseivel rögzíthette a Don Giovannit és a Figaro házasságát (London, 1959, EMI), melyek máig a legkeresettebb Giulini-operalemezek. Los Angeles-i Falstaffja (1982, Deutsche Grammophon) azonban már egy érett, kiérdemesült mester egyszeri remekeként hat, egy hallatlanul muzikális, polgáriasan visszafogott, ugyanakkor mélyen emberi hangú előadás, mely tökéletesen példázza Giulini jellegzetes operai perfekcionizmusát.

Beethoven-lemezei közül kiemelkedik borús-töprengő hatású Hetedikje (Chicago, 1971, EMI), valamint mesterien kivitelezett Ötödikje (Los Angeles, 1981, Deutsche Grammophon) - a Scala zenekarával készült kései ciklusa sajnálatos módon befejezetlenül maradt (1991-93, Sony). Brahms Hegedűversenyének, illetve Dvořák Csellóversenyének Giulini által kísért lemezei pedig számos jeles hanglemezdíjat besöpörtek (1976-77, EMI - Itzhak Perlman és Msztyiszlav Rosztropovics szólójával). A '90-es évek elejéről származó, amszterdami Dvořák-felvételek kivételes minőséget képviselnek diszkográfiájában: a VIII. szimfónia talán sohasem kapott ilyen szelíd és mértéktartó megformálást, mely ugyanakkor líraian bensőséges, gyönyörű előadással szolgál (1990, Sony). Szintén 1990-ben felvett Mozart-Requiemjét ezzel szemben nem könnyű megvédeni az "álmosító", "eseménytelen", "unalmas" olvasat vádjától (London, Sony). De gyakran kapcsolódnak hasonló bírálatok egyéb egyházi művekből (Verdi: Requiem, Rossini: Stabat Mater, Beethoven: Missa Solemnis) készült lemezeihez is, hiszen Giulini számára e művek spirituális tartalmának kibontása okvetlenül igényelte az elmélyült, külsődleges elemeket szigorúan kerülő megközelítést.
Ám még a legkevésbé sikerült, a nehézkes vagy vontatottnak ható produkciók is hordoznak valamit a Giulini-féle sajátos plaszticitásból, a gazdagon árnyalt, romantikusan ívelő zenekari hangzásból, a mindig mértékletes, meleg tónusú, meghitt szimfonikus megfogalmazásból.