Karmesterportrék XVIII. - Pierre Monteux

"Elérkeztem az 1913-as párizsi szezonhoz, melynek során az Orosz Balett megnyitotta a Théâtre des Champs-Élisée-t. (...) A Sacre du printemps első alkalommal május 28-án, esti díszelőadásban került színre. Nem akarom a kitört botrány részleteit leírni. Úgyis sokat beszéltek róla. Partitúrám nehézségei miatt nagyon sok próbára volt szükség; ezeket Monteux az őt jellemző alapossággal és lelkiismeretességgel vezette. A színpadi előadásra vonatkozóan nem mondhatok ítéletet, mert az előjáték első ütemeinél, amikor a nevetés és a gúnyos kiáltozás kitört, otthagytam a nézőteret. Fel voltam háborodva. Az eleinte még szórványos tüntetések elharapóztak, ellentüntetéseket váltottak ki, s így hamarosan borzasztó zenebona támadt." - Igor Sztravinszkij kommentálja így könyvében a Tavaszi áldozat bemutató előadását.*

A mai zenekedvelő is szívesen emlékezik e korszakos Sztravinszkij-balett botrányt kavaró bemutatójára, mint a XX. század egyik provokatív-modernista "happeningjére", mely minden korábbinál élesebben kijelölte az ún. modern zene útjait, s egyszersmind megrajzolta a határokat az akadémista hagyomány- és tekintélytisztelet apologétái, valamint a formabontó avantgardizmus korai képviselői között. Az akkor harmincnyolc éves francia dirigens, Pierre Monteux pedig visszavonhatatlanul belopta magát a nyugati zene történetébe azzal, hogy tevékeny részese lehetett a zeneirodalom eme múlhatatlan fordulópontjának.

Pierre Monteux 1875 áprilisában született Párizsban, egy hatgyermekes család ötödik gyerekeként. Hatévesen kezdett hegedülni tanulni a Párizsi Konzervatórium padsoraiban. Tehetsége olyannyira kiviláglott, hogy 1896-ban a Konzervatórium hegedűversenyén Jacques Thibaud-val megosztva első díjat nyert. Fiatal éveiben hegedűművészként állandó fellépője volt a Folies Bergeres nevű mondén párizsi szórakozóhelynek, majd, immár brácsásként, a híres Geloso Qartet tagja lett, amelyben Brahmsszal és Grieggel kamarázott együtt. Mint az Opéra-Comique brácsaszólamának vezetője, 1902-ben részese volt a Pelléas és Mélisande világpremierjének.
1910-ben még a part menti kisváros, Dieppe kaszinójában vállalt karmesteri állást, ám a rákövetkező évben Szergej Gyagilev társulatához, a Ballets Russes-höz szerződött. Ez a mozzanat hozta meg Monteux számára pályája legnagyobb fordulatát: még ebben az esztendőben eldirigálhatta Sztravinszkij Petruskájának bemutatóját, majd 1913-ban a Tavaszi áldozatét. 1912-ben Ravel Daphnis és Chloé című táncjátékát, egy évvel később pedig Debussy Játékok című balettjét vitte a párizsi közönség füle elé. Ezek a tartalmas esztendők további karrierjét is alapjaiban meghatározták, hisz Monteux-t ezután mint a modern orosz és francia muzsikák jó ismerőjét tisztelték - és keresték - világszerte.

Rövid ideig katonaként szolgált az I. világháborúban, 1916-ban szerelt le, s még ebben az évben első ízben átkelt az Atlanti-óceánon. 1917-től két éven át a New York-i Metropolitan Operában dirigált orosz és francia operaelőadásokat. (Egyebek mellett ő mutatta be Amerikában Rimszkij-Korszakov Aranykakas című daljátékát).
1919-ben Bostonba hívták: a Szimfonikusok kerestek új zeneigazgatót, akik a porosz Karl Muck helyén szívesen láttak volna "egy franciát" a karmesteri dobogón. Elfogadva a felajánlást, öt éven át, 1924-ig tartotta meg bostoni titulusát Monteux, számos francia, új és régi zeneművet mutatva be a helyi közönségnek.
Amerikai szerződése lejártával visszatért Európába, méghozzá az amszterdami Concertgebouw Zenekarának élére, melynek vezetését Willem Mengelberggel osztotta meg. Öt évvel később, mikor hazájába, a frissen megalapított Orchestre Symphonique de Paris-hoz hívták, kapva kapott az alkalmon: az éppen franciaországi éveit töltő orosz komponista, Szergej Prokofjev III. szimfóniájának bemutatója így Monteux nevéhez fűződik (1929. május 17.).

1935-ben visszatért Amerikába, ezúttal a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar felkérésére mondott igent, s tizenhét éven át, egészen 1952-ig vezette a kaliforniai együttest. Erre a termékeny, gyümölcsöző időszakra datálódnak Monteux első jelentős lemezfelvételei. 1941-től rendszeresen készített hanglemezeket az RCA Victor számára, több tucat izgalmas rögzítés származik ebből az időszakból, Beethoventől Berliozon át d'Indy-ig.
1943-ban, a Maine állam-beli Hancockban, az USA északkeleti csücskében (felesége, Doris Hodgkins Monteux szülőhelye) megalapította a Pierre Monteux School (L'École Monteux) nevű tanintézményt, melyből az idők során olyan jeles muzsikusok kerültek ki, mint Lorin Maazel, André Previn, David Zinman vagy Nevile Marriner. 1946-ban Pierre Monteux felvette az amerikai állampolgárságot.
Az évek multával ismét Bostonban találjuk: első vendégkarmesterként gyakori fellépője volt a Szimfonikusoknak, sőt, európai turnéra is vitte az együttest, s számos lemezfelvételt is jegyzett velük az 50-es években. A Metbe is többször visszatért akkoriban, francia operaesteket vezényelni (Faust, Sámson és Delila, Carmen, Pelléas, 1953-54).

1961-ben, nyolcvanhat esztendősen írta alá utolsó európai szerződését: a Londoni Szimfonikus Zenekarral kötött ekkor huszonöt évre (!) szóló kontraktust - amely a felek kölcsönös beleegyezésével további huszonöt évre meghosszabbítható. Számos emlékezetes koncertet adott ezután a brit fővárosban, és - a világ talán legkedveltebb vendégkarmestereként - a Föld számos pontján. Nyolcvanas évei közepén is szívesen vendégszerepelt New Yorkban, Bostonban, Chicagóban, Koppenhágában, Hamburgban és Párizsban. A Tavaszi áldozat bemutatójának 50. évfordulójára rendezett londoni ünnepségen a szerző jelenlétében dirigálta el ismét a művet (Royal Albert Hall, 1963.).
Egyik utolsó lemezfelvételét Londonban rögzítette, fia, Claude Monteux fuvolaszólójával, ez egyetlen közös lemezük lett (Mozart: D-dúr fuvolaverseny, 1963, a Philips kiadásában). 1964 nyarán érte a halál hancocki otthonában.

"A jó karmester nem zavarja a zenészeket." - mondogatta gyakran a veterán francia mester. Állítása szerint a "jó karmester" úgy viszonyul a zenekarához, mint a derék kézműves a kezei közt forgó remekhez. Valóban: Monteux előadásai mentesek minden túlinterpretálástól. Vagyis minden erőszakosságtól, erőltetettségtől, vagy, ha úgy tetszik, híján vannak minden túlzó mértékű dirigensi önkifejezési kényszernek vagy magamutogató gesztusnak, cirkuszi mutatványnak. Mindig is távol állt tőle Stokowski határt nem ismerő egoizmusa és csillogásvágya, Toscanini akarnoki, diktátori hajlama, vagy Bernstein magamutogató szertelensége. Monteux-t többnyire szerény, halk szavú, jó modorú muzsikusnak ismerték. Produkciói valamiféle különös charme-mal bírnak, előadói stílusa - mely e tekintetben Adrian Boultéra emlékezet némiképp - jellegzetes líraiságot kölcsönöz még a nagy német szimfonikusok legszigorúbb kompozícióinak is. Pálcatechnikáját professzionális szintre fejlesztette: apró és takarékos, hallatlanul következetes mozdulatokkal dirigált, jelzései egyszerűek, könnyen érthetőek és célratörőek voltak, vezénylés közben arca semmit nem tükrözött érzelmeiből.

A mélynövésű, köpcös, ugyanakkor halk szavú és előzékeny Pierre Monteux-nek, aki a vad, kortárs modernisták, az enfent terrible-ek hangorkánjainak bemutatásával teremtette meg a maga renoméját, épp ilyen kiváló érzéke volt a kényes klasszikusokhoz is. Mivel Johannes Brahms szimfóniáiból csupán a II. szerepel Monteux stúdióhanglemezeinek katalógusában (San Francisco, 1945; Bécs, 1959 és London, 1962), hallatlan tanulságokkal szolgál a nemrégiben megjelentetett londoni és manchesteri koncertjeinek felvétele, melyen Brahms III., valamint Schumann IV. szimfóniáját vezényli a BBC Szimfonikus Zenekar és a BBC Északi Szimfonikusai közreműködésével (1961-62, kiad.: 2001., BBC Legends). Nem hiányzik sem a lendület, sem a szenvedély, sem a tartás e produkcióból, mégis elmondható, áthatja őket valami nyugalmat sugárzó keresetlenség, szerénység, empátia, mely Pierre Monteux előadói gyakorlatára annyira jellemző.
Beethoven-interpretációit a francia repertoár reprezentánsainak kirakatmunkáihoz hasonlóan kedvezően fogadták szerte a világon: Hamburgtól Chicagóig, Párizstól San Franciscóig rendszeresen vezényelte a Beethoven-szimfóniákat a francia dirigens. Furtwängler fullasztó és drámaian "túlvezérelt", vagy Toscanini militárisan kemény, már-már irritálóan kottahű olvasatai után valóságos felüdülést jelentettek a kor nyugati közönségének a Monteux által képviselt oldottabb, gyengédebb, melegebb tónusú, egyszóval: bensőségesebb előadások.

Ám kétségtelen, maître Monteux igazi terepe a francia muzsika volt: César Franck d-moll szimfóniájából kevés jobb felvételt ismerhetünk az övénél (1961, Chicago, RCA), de több Debussy- és Ravel-alkotásnak is maradandó rögzítését köszönhetjük neki. Előbbitől A tenger (1954, Boston, RCA), a Noktürnök (1955, Boston, RCA ill. 1961, London, Decca) és a Képek (1951, San Francisco, RCA ill. 1963, London, Philips), utóbbitól a Daphnis és Chloé (1959, London, Decca) és a Lúdanyó meséi (1964, London. Philips) tartoznak a legemlékezetesebb bejátszásai közé. De a francia muzsikákon túl továbbiakat is érdemes kiemelni Monteux diszkográfiájából, például Jean Sibelius II. szimfóniájából (1959, London, RCA és Decca), valamint Csajkovszkij utolsó három szimfóniájából készített lemezeit (1955-59, Boston, RCA), vagy akár Elgar Enigma-variációinak (1958, RCA és Decca) meghitt-ragyogó felvételét.

Máig érvényes, klasszikus előadásokat hordoznak ezek a rögzítések e frekventált darabokból, melyeknek - nem mellékesen a valaha volt egyik leghosszabb muzsikusi karrier örök mementóiként - elidegeníthetetlen sajátjai a hagyományosan "franciásnak" tekintett erények: a frissesség, az elegancia, az átlátható felrakás.

* Igor Sztravinszkij, Életem, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969. 50-51. pp.