Egy ilyen felvétel 1967-ből úgyszólván tökéletes kordokumentum, csak meg kell próbálni az arra méltó elemekre koncentrálni. Van mire: bár Karajan látványával nem tudok mit kezdeni, Leontyne Price, Fiorenza Cossotto, Ghiaurov és az \"akkori\" Pavarotti miatt érdes többször megnézni, meghallgatni ezt a Requiemet.

A Hungaroton első DVD-jén a zenetörténet egyik legmonumentálisabb vállalkozása látható-hallható. Ella Péter csembalót és lassú tempót választott. Talán nem ez az egyedüli helyes megoldás, de aki valóban magát a fúga művészetét szeretné megismerni, annak jó választás ezt a felfogást hallgatni.

A címben olvasható mondatot a DVD-n bónuszként mellékelt interjúban mondja a művész, akinek nyolcvan éves születésnapja tiszteletére jelentette meg a kiadó ezt a válogatást, amelyen operai és dalénekesi működéséből egyaránt kapunk ízelítőt.

A címszerepben Plácido Domingo. Negyven alig múlt, hangilag abszolút a csúcson, már mindent tud a szakmáról. Megjelenése bármely futó filmsztáréval vetekszik, megértem, hogy nők tömegei álltak sorba autogrammért az előadás után. Az alakításra keresve sem találok jobb szót a tökéletesnél.

Ez az 1980-as felvétel - látvány tekintetében - az opera legegyszerűbb kivitelezései közé tartozik. A rendezés és a díszletek egy régi, szép mesekönyv képeit idézik, a rengeteg totálkép pedig tényleg azt az érzetet erősíti a nézőben, mintha nem otthon, hanem a Müncheni Nemzeti Színház egyik páholyában ülne.

Azt mondtam, spagetti-western. Ahogy az olaszok elképzelik/elképzelték a vadnyugatot. Kicsit talán degradálóan hangzik, de mondjanak jobb westernfilmet Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatánál! Vagy jobb western-operát A nyugat lányánál - melynek ezúttal egy 1991-es, Met-beli előadását nézhetjük meg.

A trubadúr után újabb élő előadással rukkolt ki a Warner. A helyszín ezúttal is a veronai aréna, a szerző is újra csak Verdi, de most egy négy évvel korábbi (1981-es) Nabucco-produkció került DVD-re. A szereposztással most sem lehet bajunk - a látványról azonban már nem mondható el ugyanez.

A trubadúr Verdi egyik legtöbbet játszott és egykor az utcákon a legtöbbet fütyült operája. Annyi benne a sláger, hogy könnyedén kitöltene egy komolyzenei best of CD-t. Ez a DVD pedig, ha nem is a rendezés különlegessége, a zenekar teljesítménye vagy az előadás makulátlansága okán, de jó.

Furcsa állat az ember. Elkezdi nézni a filmet és megjegyez minden apró - számára nem tetsző - dolgot. Aztán ahogy múlik az idő, azt veszi észre, hogy már régen nem érdekli a díszlet, a jelmez vagy az énekes hangja. Csak az aggódás marad Desdemonáért, meg a remény, hogy Emilia ez egyszer előbb jön be a szobába.

Ponnelle 1976-os Figaro-filmjét nézve egyre erősebb bennünk a gyanú, hogy a néhány évvel korábbi A sevillai borbély csupán előtanulmány volt a nagy műhöz. Ami ott még csupán kísérleti stádiumban lévő ötlet, az ebben az adaptációban már kicsiszolt megoldás - a közel harmincéves felvétel pedig még ma is etalon.