Otello / Karajan

VERDI: Otello
Jon Vickers, Peter Glossop, Mirella Freni, Aldo Bottion
Berlini Filharmonikusok
Herbert von Karajan
Universal / Deutsche Grammophon

A legtöbb esetben a valódi kiveti magából a műanyagot. Az érték az értéktelent, az élő a holtat. A legtöbb esetben. Ha azonban egy operaszínpadon keverjük össze a valóságot az \"elemelt\" művészettel, ez utóbbi fog természetesnek látszani.

Karajan 1972-73-ban rögzítette Verdi Otellóját. A hangot Berlinben, a képet részben Salzburgban - ahol a színpadi előadás zajlott –, részben a Bavaria müncheni filmstúdiójában. De nem elégedett meg a kulisszák adta lehetőségekkel, segítségül hívta a természet háttérvetített képeit is. Mindez éppen a fantasztikusan megkomponált nyitójelenetben a legzavaróbb, ahol Verdi viharzenéje szélzúgással van \"feltuningolva\", s a stúdió vihargépeiben ázó kórustagok fáklyás képei közé a háborgó tenger rémisztő képeit vágta a mester.

A díszletek és jelmezek ugyan nem a pénzszűkéről mesélnek, mégis egyfajta természetellenes tisztaságot, rendet - egyszóval stúdiószagot - árasztanak. A világítás érdektelen; mindig mindenki egyformán és - természetesen - jól látszik, akár egy szappanoperában. Karajan rendezése megelégszik a történet legegyszerűbb - és kissé fantáziaszegény - elmesélésével. Nem hangsúlyoz, nem értékel, nem kommentál, vagyis nem törekszik rendezői gondolatokra.

Az Otello az egyik legnehezebb opera. Kiemelt szerep jut a zenekarnak, mely egyszerre él önálló szerepet, mutatja a lélek rezdüléseit és kíséri - gyakran a szokványostól nagyon is eltérő módon - az énekeseket. A Berlini Filharmonikusok még ebben a sztárokkal teletömött produkcióban is elsők tudnak lenni az egyenlők között. Elképesztően széles szín- és érzelmi skálán képesek mozogni.

Jon Vickers talán legnagyobb szerepe az Otello. Bár színészi képességei némileg lemaradnak hangi kvalitása mögött, még így is képes bemutatni a címszereplő jellem-, és lelki változásait a birodalommentő hős(szerelmes) és a teljes összeomlásig tébolyodott ember között.

Peter Glossop Jagójának nagy érdeme, hogy nem kisstílű intrikust játszik, hanem Otellóval egyenrangú, nagyformátumú gonosztevőt. Hangja, játéka egyaránt meggyőző.

Mirella Freni egyik legmívesebb alakítása Desdemona megformálása. A szerep, az alkat és a hang tökéletes egysége ez. Hangja leheletkönnyű, s mégsem súlytalan.

Aldo Bottion, akárcsak az általa alakított Cassio, nincsen egy súlycsoportban a többiekkel. De ez esetben ez nem is baj, hiszen három súlyos férfihang már tényleg sok lenne a jóból.

Furcsa állat az ember. Elkezdi nézni a filmet és megjegyez minden apró - számára nem tetsző - dolgot. Aztán ahogy múlik az idő, sűrűsödik a dráma, azt veszi észre magán, hogy már régen nem érdekli a megvilágítás, a díszlet, a jelmez vagy az énekes hangja. Csak az aggódás marad Desdemonáért, meg a remény, hogy Emilia ez egyszer mégiscsak előbb jön be a szobába, előbb leplezik le a csalást, s a szerelmeseket többé nem \"szomorúfényű csillag vezérli\".