Döbbenetesen \"össze van rakva\" az egész koncert. Jochum kívülről dirigál, semmi feltűnőt nem csinál, de mégis, minden egyszerű, takarékos mozdulata kinyilatkoztatás. Végig olyan érzés, mintha tonnányi kövekből építene szilárd várat, de olyan könnyedén, mintha csak valami kirakójátékkal lenne dolga.

Nem szeretnék arról írni, hogy végre megjelent egy magyar jazz dvd. Arról szeretnék írni, hogy milyen lett a nem tudom, hanyadik. Szeretnék a lemezboltokban a polcokon válogatni közülük. De sajnos elég kevesen vannak olyanok, mint Bosnyák Ilona, aki felvállalja a kockázatot, hogy kiad ilyesmit.

Az Alban Berg Quartett produkciójának eredményeképp a romantikára oly jellemző \"vágyott halál\" állapota korunk szemléletének megfelelően taszító létformává alakul. Nem úgy Várady Júlia előadásában, aki Dietrich Fischer-Dieskau zongorakísérete mellett adja elő a Matthias Claudius verse alapján komponált dalt.

A felvétel a szovjet tévé és a Warner közös produkciójában készült, 1987-ben, a Bolsojban. Hogy a Warner figyelme az előadásra irányult, az elsősorban nyilvánvalóan Nyesztyerenkónak köszönhető, aki még hangi ereje teljében volt ekkor. De nemcsak ő remekel - gyakorlatilag senkit nem lehet gyengeségen kapni.

Richter szinte kizárólag Bach műveinek szentelte életét. Nyilván tudtában lehetett a világban zajló Bach-előadói vitáknak, de felvette a kesztyűt, és - hatalmas apparátusa, valamint a széles, hömpölygő játékmód miatt - mindössze 44-45 évesen ő lett a maradi és konzervatív a hasonkorú újítókkal szemben.

A dupla DVD az 1996-ban, James Levine 25. jubileumi évadját ünneplő estén készült felvételt tartalmazza. Igazi örömzene - igaz, csekély öt órán keresztül. Szerencsére gyorsan repül az idő, ha a világ legnagyobb operaénekesei dalolnak. Kis túlzással, aki élt és mozgott az operavilágban, az ott volt azon az estén.

Schiff vitathatatlanul egyéni módon zongorázik. Mégis, egész személyisége - játéka, beszéde, mozdulatainak nyugalma - azt sugallja: gyertek, nézzétek meg Ti is, hiszen ez olyan egyszerű, magától értetődő. És az ember közelebb lép, megnézi, és csak annyit érez: valóban. Ez a világ egyszerű, logikus, világos - és végtelen rend uralkodik benne.

Egy jó Mozart-operában önmagában még kevés az igényes díszlet, a neves zenekar és karmester, a magas szakmai színvonalon teljesítő énekesgárda. Kell egy olyan plusz lelki, drámai töltet, belső izzás, átgondolt és végigvitt szerepformálás, mely ennek az előadásnak sajnálatos módon nem sajátja.

Mind a dirigens-pedagógus Barenboim, mind a zenészek igyekezete és lelkesedése igazán figyelemreméltó. Az érdeklődő, ám a komolyzene helyett feltehetően sokkal inkább puskaropogáshoz és robbanásokhoz szokott nézők arcának látványa a koncert alatt pedig felér egy kisebbfajta katarzissal.

A Met-ben 5-10 évenként szokták a Lammermoori Luciát elővenni, leporolni. 1961-ben ezzel debütált Sutherland New Yorkban, 69-ben Ágay Karola, 73-ban Renata Scotto aratott fényes sikert, majd 82-ben ismét Sutherland következett. Bár a leporolás ezúttal kevéssé sikerült, ez az előadás sem mentes tanulságoktól.