Szöktetés Londonból (Az Entführung Soltival)

MOZART: Die Entführung aus dem Serail
Deon van der Walt, Inga Nielsen, Lillian Watson, Kurt Moll, Lars Magnusson, Oliver Tobias
The Royal Opera Covent Garden
Georg Solti
Warner DVD
0630-18773-2

A Szöktetés... 1988-as, Covent Garden-beli előadását vagy hat évvel ezelőtt már a magyar operarajongók is láthatták VHS formátumban. A Warner, lépést tartva a kötelező, s követendő trenddel, most DVD-n is megjelentette a Solti György neve által fémjelzett produkciót.

A nevének különös hangzása ellenére Sanghajban született, Ausztráliában nevelkedett, de Oxfordban tanult Elijah Moshinsky messze a nagy átlagot meghaladó mennyiségű - és nagyon sikeres - operarendezéssel a háta mögött fogott hozzá Mozart majd két évszázada diadalra jutott humanista operájának színreviteléhez. A végeredmény, bár színpadilag többnyire elfogadható, s zeneileg nagyrészt támadhatatlan, egészében tekintve mégsem szegezi a nézőt/hallgatót a fotelbe.

Pedig minden hozzávaló adott. Kezdve az igényes, egyszerre meseszerű és reális díszlettel (Sidney Nolan - a 20 század egyik legjelentősebbnek tartott ausztrál festőművésze - és Timothy O\'Brien - többek között az Evita 79-es Broadway-előadásának díszlet- és jelmeztervezője - munkája), mely egy angol gyarmati uralkodó europizált világát idézi, folytatva az énekesekkel, akik igen magas szakmai színvonalon abszolválják a feladatot.

Csakhogy egy jó Mozart-operában ez a magas színvonal önmagában még kevés. Kell egy olyan plusz lelki, drámai töltet, belső izzás, átgondolt és végigvitt szerepformálás, mely ennek az előadásnak sajnálatos módon nem sajátja. A Szöktetés... amúgy sem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé, hiszen a szereplők különböző életproblémákkal küzdenek, személyiségük különböző szinten nyilatkozik meg. Már legalábbis egy igazán jó előadásban. Itt mindenki egyforma. Egyrészt egyforma jó - másrészt egyforma szürke.

Sem a Pedrillót alakító Lars Magnusson, sem a tűzről pattant fehérnépet (Blonde) formáló Lillian Watson nem képes friss vért csepegtetni az előadásba, de ugyancsak hiába várunk valami csodát az egyébként kellemes hangú Inga Nielsentől (Konstanze) vagy a jelentéktelenségével \"tüntető\" Deon van der Walttól (Belmonte). Énekelnek, játszanak, de nem élnek.

Ebben a társaságban persze könnyen brillíroz mindenki, aki valami többet is tud kollégáinál. Igaz, szerepe is könnyebben predesztinálja játékra, \"valódi\" érzelmek megmutatására Kurt Moll Osminját.
Szelim basát, aki inkább hajaz egy londoni milliomos grófra, mintsem keleti kényúrra, Oliver Tobias alakítja. Tobias színészi pályáját 68-ban kezdte, a Hair londoni színpadi bemutatójával, hogy aztán B-kategóriás filmek tucatjaiban csillogtassa tudását. Szelim basája - érthetetlen és komikus dühkitöréseivel, váratlan üvöltözéseivel - fényévekre van egy felvilágosult uralkodó alakjától, s sajnos alig karnyújtásra egy közepes akciófilm paranoiás negatív hősétől.

A rendezés hagyományos, és/de gondolattalan, s bár megenged magának egy vitatható némajátékot (az erőszakkal megcsókolt Konstanze visszamenekül még egy viharos ölelésre Szelim basa karjaiba), de ennek a lehetséges jövőnek olyannyira nem lesz semmiféle konzekvenciája a későbbiekben, hogy a második felvonást záró, sokféleképpen értelmezhető kvartett, mely egyszerre az egymásra találás és a féltékenység apoteózisa, unalmas kamaraéneklésbe megy át.

Solti keze alatt szépen szól az Operaház zenekara, de helyenként lassú tempóival ő sem segíti énekeseit egy jobb, izgalmasabb előadás megteremtésében.